Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1975-05-01 / 3. szám
UT/mRS[S, A híd meg a part Mt 11, 25—30 Kell-e Istenről beszélnünk? Nem magától értetődő természetességgel kellene vennünk az Ő létezését? — A kérdés jogosult, de két megfigyelés kicsit felrázhatja a lelkiismeretünket. Az egyik az istentelenek ijesztő mérvű szaporodása közöttünk, a másik pedig, hogy ezek nem amiatt lettek-e ateistákká, mert mi adósok maradtunk nekik a válasszal. Mi Istent sokszor valami automatikusan hiendőnek és létezőnek gondoltuk, akivel nem kell különösebben foglalkozni. De amikor rájövünk arra, hogy a gyermekeink nem automatikusan hisznek az Istenben, sőt az egész világ azt üvölti a fülükbe, hogy Isten nélkül nagyon jól meg lehet élni, akkor felismerjük mulasztásainkat: nem tartottuk szükségesnek, hogy Istenről beszéljünk s lassan sikerült is kiszorítanunk Öt az életünkből. De hogy és mit beszéljünk róla? Három mondást szeretnék most egymás mellé sorakoztatni, talán ezek jobban megvilágítják a kérdést, mint sok más beszéd. „Megállhat-e egy híd, ha kihúzzák alóla a partot, amelyre épült?“ „Adok neked egy aranyat, ha megmondod, hol az Isten! — Én meg adok neked kettőt, ha megmondod, hol nincs az Isten!“ „Azt hiszem, az űrhajózás korában égetően szükséges, hogy Istent, mint Teremtőt, sokkal hatalmasabb Úrként tiszteljük, mint azt közülünk eddig sokan tették.“ Tanítványaim között természetesen a harmadiknak van a legnagyobb sikere, mert az Wernherr von Brauntól, az űrhajózás atyjától származik. Legkételkedőbben általában akkor csóválják a fejüket, ha az első mondást elemezzük a hídról és a partról, mert itt alapvető kérdésről van szó. Itt derül ki, hogy Isten kérdése elsősorban nem elméleti kérdés. A Szentírás azt mondja, hogy mi „Istenben vagyunk, mozgunk és élünk" — vagy a híd képénél maradva: a híd nem képzelhető el talaj nélkül, amelyre ráépült. Isten nem attól függ, hogy én igent mondok-e rá az értelmemmel. Isten az életem alapja, akár vállalom Őt, akár nem. Tehetek úgy, mintha Ő nem lenne, de attól függetlenül Ő van. A leggyakoribb kérdés azonban mindig ez: no, de hol van az Isten? Bár a kérdés naív, mégsem szabad félvállról venni, mert pontosan itt érvelnek legügyesebben az istentelenek. A második mondás erre akar válaszolni a maga képies módján. Régen ezt úgy mondtuk, hogy az Isten mindenütt jelenvaló. És ezt ma megerősítik nemcsak a bibliai kijelentések, hanem egy sereg tudományos fölfedezés is. Komoly tudós ma, a kvantumfizika és az atomkutatás korában, aligha válaszolhat úgy, mint Laplace annak idején Napóleon kérdésére „Hol itt az Isten?“ — erre a hipotézisre nincs szükségem! De utalhatnék a költőkre is, akik Istennek ezt a mindenütt jelenvalóságát talán a legmélyebben érzik át és kifejezésre is juttatják. Berzsenyi híres versében beszél arról, akit a „bölcs lángesze föl nem ér“, csak sejthet; aki olyan mint a nap: bár világít, de nem tekinthetünk bele a megvakulás veszélye nélkül. A Máté evangéliumbeli szakasz is jó választ adhat, mindezeket az értelmünket megmozgató bölcs mondásokon túl is. Jézus imádságában hálát ad Istennek, hogy azt, ami az ö lényében számunkra fontos, elrejtette a nagyok, a tudósok, a nagyeszűek elől, de azt min-Egy német művészeti album fedőlapján csodálatosan szép szoborfejet láttam: Jeremiás prófétát ábrázolja. Középkori németalföldi művész, Claus Sluter kálvária szoborcsoportjának egyik alakja. Kálvária. Protestáns fülünknek idegenül hangzik, szemünk még kevésbé szokhatott hozzá. Pedig amit ki akar feezni, az a Biblia legdrámaibb üzenete: Crisztus szenvedéstörténete és halála, ✓lint ahogy a régi könyveket meg kell isztogatni a hosszú évek óta reájuk akodott portól, úgy tisztul meg a ma mberének szemléletében egy ilyen műalkotás évszázadok hozzátapadt téves értelmezésétől, és lép be az egyetemes emberi művelődés maradandó értékeinek sorába. Mi az, ami előttünk árnyékot vethet erre a műalkotásra? Mindenekelőtt az a középkori felfogás, hogy híres kálváriák búcsújárás központjává lettek, mert az egyház az ide történő zarándoklat bűnbocsánat ígéretével kapcsolta jfssze. Történelmi tény, hogy a pápai legátus bűnbocsánatot adott mindenkinek, den kicsi, minden „együgyű“, egyszerű ember „megértheti“. Mert az elsősorban nem tudás, hanem bizalom kérdése. Isten nem ott van, ahol tudunk róla, hanem ahol rábízzuk magunkat. Nem ott, ahol jó fogalmaink vannak rá, hanem ahol a karjaiba vetjük magunkat. Ezt fejezi ki Jézus „Atya“ kifejezése is. — És nem csodálkozhatunk, hogy ebbe az „igába“ hív bennünket Jézus s azt mondja róla, hogy ez össze nem hasonlítható a magunk-eszkábálta igákkal, mert az övé gyönyörűséges és könnyű. Ehhez az utat Jézus mutatta meg nekünk, ezért joggal mondhatja, hogy senki sem ismerheti az Atyát, csak akinek „Ö akarja megjelenteni“. Mert ez a bizalom útja és csak ez vezet Istenhez. így érthető Szent Ágoston mondása is: „Képedre teremtettél bennünket s nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned, ó Isten!“ Csak aki Jézussal hazatalál, érezheti ezt a megnyugvást. Isten nem az értelmünket akarja kikapcsolni vagy fölöslegessé tenni, hanem szeretné azt megnyugtatni és azt akarja, hogy az is hazataláljon Istenhez! aki Sluter kálváriáját áhítatos lélekkel megtekintette. Ismerünk a XV. századból olyan egyházi katalógust, mely — mint valami „árjegyzék“ — pontos összeállításban felsorolja az egyes helyeken elnyerhető bünbocsánat mennyiségét és feltételeit. Hogyan jöttek létre az ilyen kálváriák? A középkori emberek nem elégedtek meg a Szentföldön elérhető látnivalók híreivel. Odamenni pedig kevesen tudtak, mert költséges, fárasztó és hosszú volt az út. Szükség volt ilyen látnivalókra a szülőföldjükön is. És így állottak elő olyan létesítmények, mint pl. a görlitzi kálvária, amelyik a szenvedéstörténet minden egyes stációját — a feltételezett — „eredeti“ mérték szerinti távolságban ábrázolta. Sluter kálváriája azt mutatja, hogy alkotója jól ismerte a Bibliát. Művészete, mint kőbe vésett tiszta igehirdetés, hozzánk is szól. A kút körül álló szobrok kezükben tekercset tartanak, rajta a jóslat szövege. Az itt megnyil(folyt. a 6. oldalon) Amiről egy kálvária szobrai beszélnek