Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1975-01-01 / 1. szám
ÚT/TRR5 Az egzisztencializmus—hitünk tükrében „Ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? . . . mert tudja jól a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van ... Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja“ (Máté 6, 31—34). Az ember az és semmi több, amivé önmagát teszi — állítja a sartrei egzisztencializmus. Választások sorozata által „állítja elő“, „termeli ki“, önmaga eszszenciáját. Amint maguk az egzisztencialisták konstatálják, e világnézet természetes velejárója az állandó szorongás, félelem: az összes adott lehetőségből egyet választanom kell, a többit pedig visszavonhatatlanul elvesztem. Az egzisztenciális szorongás két létrehozója tehát, hogy életünk állandó veszteségek sorozata, valamint a megválasztott lehetőség visszavonhatatlan volta. Ha valaki korunk eszmei és világnézeti zűrzavarából a kereszténységet választja (helyesebben kereszténnyé lesz, mert a kereszténység több, mint teória: tehát a keresztény hitben és szellemben való élést választja), a fenti evangéliumi idézetből kitűnik, hogy automatikusan megszűnik egzisztencialistának lenni (különösen ha Luther elhivatottság-tanát is átéli). Látjuk, hogy a probléma nem új keletű, mégis önkéntelenül felvetődhet a kérdés: milyen és mekkora a különbség az aggodalmaskodás, amelyről Jézus Urunk szólott és a „kozmikus méretű szorongás" között, amiről — sajnos — nemcsak egzisztencialista berkekben esik szó mostanában. Tételezzük fel ezt a különbséget és próbáljuk megtalálni okait, határozottan azzal a céllal, hogy tudatosíthassuk: hol és mennyiben erősítsük meg hitünket, hogy ezáltal megigazulást és bizonyosságot nyerjünk minden „egzisztenciális szorongás“ ellenében. Valószínűnél* látszik, hogy a „szorongás“ egyik legfőbb okozója az egyén számára az „apriori" determináló társadalmi egységek, életformák felbomlása. A lehetséges életformák, világnézetek számszerű növekedése egyenesen vonja maga után a választás súlyának növekedését. Számunkra mégis ez a kisebb probléma, hiszen tudjuk, érezzük: hit által akárhol igazságot cselekedhetünk. Mélyebbre kell nyúlnunk tehát, vagyis inkább tapogatóznunk, és hadd vezessük be ezt a tapogatózást egy ótestamentumi idézettel: „Halld meg, ó földi íme, én veszedelmet hozok erre a népre: az ő gondolatainak gyümölcsét; mert nem figyeltek az én beszédeimre és az én törvényeimet megvetették“ (Jer. 6, 19). Feneketlen mélységek örvénylenek ebben a pár sorban. Korunkra vonatkoztatva első asszociációnk az, hogy elvben reális lehetőséggé vált: az ember, akit az Úr saját képére teremtett, elpusztítható. Ha már technikánál tartunk, említsük meg egy kiváló magyar író, Déry Tibor véleményét, aki volt olyan merész és korunkkal kapcsolatban felvetette a „koncentrációs tábor-szellem“ megfogalmazást. Fenntartásokkal azt mondhatnánk: ami ma világunkat felépíti, alkotja és mozgásban tartja, a természettudományos közöny szelleme. Hiszen a tudomány „hivatalból" közönyös a számára el nem érhető kérdésekkel, jelenségekkel szemben. És vajon az ember mennyiben elérhető a tudomány számára? Ha az ember megismerhető lenne — tökéletes lehetne. Mivel tudományos eszközök által soha nem lesz tökéletes, soha nem is lesz megismerhető. Egyikünk előtt sem állhat tisztán még az összes körülménye, következménye annak, hogy az ember a megismerhető szükségletei szerint átrendezi a világot és próbálja megteremteni önmaga korlátáit. Úgy érzem, hogy az esetleg fellépő „egzisztenciális szorongás“ ellenében ott kell megerősíteni hitünket, hogy — bár elismerve, hogy szükségünk van rá — bizalmunkat nem a „kezünk csinálmányába“ fektetjük és nem itt várunk, keresünk biztonságot és bizonyosságot, hanem az Úrban, aki a Szeretet. Kovács István (Lund) Bulgária 9 millió lakosának kétharmada az Ortodox Egyházhoz tartozik. Csak 50 ezer római katolikus és kb. ugyanennyi protestáns van az országban. A Chilei Evang. Egyházat szakadás fenyegeti, mert egyik része szemére veti - Frenz püspöknek, hogy politikai személyeket támogat. Ina Seidel: Gyakorlás vég nélkül Valószínű, hogy hosszú gyakorlással lassan tanulgatod az imádság kezdő sorait, s ha megtanultad — lám máris tovavitt világából felszínesen mondott szavaknak. így lesznek imádságod kezdő sorai, miket magaddal a hosszú útra viszel, a soha el nem fogyó, ízes eledel, s akárhová küld Ő — akkor is megmaradnak. És ha onnan túlról egyszer visszatérsz, veled jönnek az ismert imádság-sorok, s magad bennük buzgón tovább gyakorolod, de híjával lesznek egyszer a szavaknak. Gyülekezetünk új nemzedéke „Betévedtem" vasárnap istentisztelet előtt a lelkészi hivatalba. Boldog örömmel léptem vissza az ajtóból: odabent nyolc konfirmandusunkat oktatta éppen lelkészünk. Boldogsággal töltött el annak tudata, hogy bennük gyülekezetünk új nemzedéke sorakozik fel mögénk, a gyülekezet s annak felnőtt tagjai mögé. Ha ezek a gyermekek valóban meggyőződéssel és hittel érzik majd magukat Krisztus megváltottjainak, Krisztus egyháza tagjainak, az életben az evangéliumra kötelezett tanítványoknak, akkor valóban mondhatjuk, hogy egy új nemzedék lép ki hitében megerősödötten és keresztény életre elszántan az életbe. Nagy szükség is van rájuk! A mai világban kétszeres kár és százszoros veszteség minden egyes hűtlen, megingott vagy félrehúzódó szív. A kereszténység életében nagy szükség van mindenkire, és különösen azokra, akikre természetszerűleg kell számítani az egyház, a gyülekezet legközelebbi jövendőjében is. Bizonyságtevőkre van szükség! Olyanokra, akik önmaguk érzik annak kényszerűségét, hogy belső és valóságos hitükről, Krisztus keresztje mellett való állásukról, az evangélium szerint nemesedő élet szolgálatáról, általában a keresztény életről tudjanak és akarjanak bizonyságtevők lenni. Egyházunk, gyülekezetünk most önmagára alkalmazhatja Krisztus szavát: aki nincs velem, ellenem van. Válságok idején nem sokra megyünk a se hideg, se meleg (folyt, a 4. lapon)
