Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1975-05-01 / 3. szám
4 ÚT/TRRS S.k.? Éjféli látogató: azért jöttem, hogy bejelentsem, meguntam ezt az életet és szeretnék neki véget vetni. Nem látom tovább értelmét... Húszéves leány: senki sem szeret, minek is élek? Bűn-e, ha elmondom, hogy már többször gondoltam öngyilkosságra is? . . . Most tettek nyugdíjba, szinte kényszerrel. Nem tudok a munka nélkül élni, amit 50 éven át végeztem. Azt mondták, felesleges lettem a munkahelyemen. Nem vagyok-e egyáltalán felesleges? Ne vessek véget ennek az egész helyzetnek? . . . Apukám, én most befekszem ebbe az ágyba és szeretnék meghalni — mondja a hatéves Évi . . . Nem akartam ezt a negyedik gyerekünket és gyermekágyi lázban ki akartam ugrani a klinikai szobám ablakán. Sajnos megmentettek, de nem látom miért és mire? Jobb lenne nem lenni... * * * Mi az oka annak, hogy egyre több ember ún rá az életre és eldobja azt magától? Ennek a valóságos járványnak érdekes csomópontjai alakulnak ki. Rendezett, jóléti államokban aránytalanul több az öngyilkos, mint ott, ahol a mindennapi falat és a holnapi egzisztencia biztosításához szükséges létminimum hiányzik. Az északi féltekét inkább sújtja ez a baj, mint a délit. Kapitalista gazdasági rendszerben több az életúnt, aki véget vet életének, mint a szocializmusban; de Magyarország már régóta vezető helyen áll az öngyilkosokat illetően. Az öngyilkosság gyakori oka a magányban keresendő. A legtöbb öngyilkost Nyugat-Berlin tartja számon, ahol közel négymillió ember szorong igen kis területre összezsúfolva. Ha öngyilkosokról beszélünk, legtöbbször csak azokról tudunk, akiknek sikerült megvalósítani szándékukat. De mennyi azoknak a száma, akiket megmentettek? Tettük elkövetése előtt sokan bejelentik hozzátartozóiknak, barátaiknak a szándékukat, anélkül, hogy azt komolyan vennék. Szakértők véleménye szerint ezek meghaladják az 50—60 százalékot. És akit egyszer megmentettek, nem fogja újra megpróbálni? Erre a kérdésre nem lehet határozott választ adni, de a statisztikák kimutatják, hogy a legtöbb öngyilkos nem volt „kezdő", Általában két nagy csoportba sorolhatók az öngyilkosok, hogyha az okokat keressük. Az egyik csoport a gyáváké, akik nem merik vállalni adósságuk kifizetését (az adósságot itt tágan értelmezzük!). Náluk egoista szempontok játszanak nagy szerepet, legtöbbször anélkül, hogy ezt tudnák, önmaguk kímélése, „megmentése“ sokkal nagyobb szerepet játszik, mint bármi más. A másik csoport a veszteseké, akik tisztességükért, életcéljaikért, munkahelyükért vagy esetleg szeretett hozzátartozókért küzdöttek a végkimerülésig és — elbuktak ebben a harcban. Ezeknél az öngyilkosság utolsó demonstráció a vak sors, a hatalmak ellen. Az utolsó önigazolás: bár elbuktam, de ez az elbukás meg nem érdemelt volt. Hogy ezt lássátok, elhatároztam a legnagyobbat: önként vetem oda az életemet Itt azonban két egymásnak feszülő vonás lesz tisztán látható: az öngyilkosság egy magányos ember kétségbeesett lépése, de ugyanakkor a nyilvánosság lelkiismeretére apellálás. Sajátosan ötvöződik mégis egybe a kettő: az öngyilkos halálával még azt akarja elérni, amit életében nem tudott, illetve azt akarja vádolni, akit életében nem tudott, nem mert vagy nem volt szabad. * * * Ma túl vagyunk azon, hogy az öngyilkosok ügyét csupán valami rigorózus moralizmus kizárólagos szempontjából vizsgáljuk. A temetőn kívüli, papnélküli temetések korszaka letűnőben van a nyugati társadalmakban. Egészen más szempont alatt vizsgálandó ugyanez a tünet primitív társadalmaknál, ahol az öngyilkosságot tabu-jellege miatt még mindig a misztikum és a rituális szertartások tömege veheti körül, azt igazolván vagy egyáltalán érintetlenül hagyva. Azonban hogy ez a magatartásunk hatalmas ellenmozgalomnak adott helyet, ahhoz semmi kétség nem fér. Ahogy a magzatelhajtásért tüntető asszonyok a „saját hasra“ hivatkoznak, a szabadelvűek mindenfajta nevelési és tekintélyi kényszer ellen protestálnak, úgy lesz egyre erősebb az a kívánság, hogy a saját haláláról minden felelős személy, egyén szabadon dönthessen. Mit mondunk minderre? Talán azzal kell kezdenünk, hogy az öngyilkosság azért „kínos“ ügy, mert aki véleményt szeretne mondani róla, az egyáltalán maga sincs ellene bebiztosítva. Ezzel sem vagyunk másképp, mint a „természetes“ halállal: nem merünk a szemébe nézni, mert hátha belefeledkezünk és rádöbbenünk, milyen kevéssé vagyunk is felkészülve rá! Minden öngyilkossági „eset“ a saját érzékeny pontunkra tereli a figyelmünket, ezért kínos. Ugyancsak el kell mondanunk azt is, hogy minden egyes öngyilkossági eset kevésbé vet rossz fényt az elkövetőjére, mint inkább a környezetére. Nincs öngyilkosság, amelynél ne az élőknek kellene megdöbbenniök — önmaguktól. Hozzátartozók döbbeneté, önmarcangolása, veszekedése és kétségbeesése eléggé igazolja ezt a tételt. S a döbbenet mindig ebben a kérdésben csúcsosodik ki: mit mulasztottunk el mi? Amikor valaki az öngyilkosságban „maga veszi kezébe saját sorsa irányítását“, akkor önmaga bírójává teszi önmagát. Azzal érvel, hogy senki nem iehet úr az ő élete fölött, s a kérdés itt lesz nagyon éles: van-e erre egyáltalán jogom? Ki ruházott fel vele? Felruházhatom-e magam ezzel a joggal? De ezt én most nem is ilyen jogi kategóriában fogalmaznám meg, hanem mint keresztyén, kötelességem a következőre felhívni a figyelmet: A Szentírás azt mondja, hogy Isten jobb Bíró, mint én vagyok. Erre a Bíróra rábízhatom magam. Ha rábíztam volna magam, nem kellett volna ilyen szigorúnak lenni önmagamhoz, hogy halálra ítéltem önmagamat. Mert Ő kegyelemre váltott meg engem, hogy—éljek! Hogy jogom van-e a saját sorsom kézbe vételére, afelől én nem vitatkozom, mert ezt sok minden tény motiválhatja. De hogy Isten irgalmára utaljak, ez hitem diktálta kötelességem. Nem abban látom a tulajdonképpeni bűnt, hogy az öngyilkosság morálisan nem igazolható bűntény, hanem abban, hogy kiütöm Isten kezéből a bírói pálcát, amely pedig felmentést jelentett volna számomra! Hadd idézzem János apostol mély értelmű szavait: „Ha vádol a szívünk, Isten nagyobb a szívünknél“ (Ján 3, 20). Ez a nagyobb Isten jobban ismer engem, mint én magamat. Az ítéletet is rá kellene bízni! (folyt, köv.) Columbus, U. S. A. Ohio állambeli lelkészek és gyülekezeti tagok számára márciusban angol nyelven evangélikus konferenciát tartottak. A konferencia főtémája: A Szentlélek által mondjuk Jézust Úrnak. A konferencia szervezője és egyik előadója Ittzés Miklós, az egyik columbusi, Missouri Szinódushoz tartozó gyülekezet lelkésze. (Erős Vár)
