Útitárs, 1974 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1974-12-01 / 6. szám
A franciaországi Taize-ben protestáns szerzetesrend működik. A testvérek idén augusztusban rendezték meg az ifjúság világzsinatát, kb. 30 ezer fiatal részvételével. Az előkészületek idején, toppant be Taize-be egy fiatal magyar látogató. Örömmel közlünk beszámolójából egy részletet. . . . Taize-be csütörtöki napon érkeztem. Nem túl szerencsés időpontban, mert általában hétfőtől vasárnapig működik egy-egy csoport. így a hét végéig inkább csak csipegettem a különféle témákból, s szoktattam magam a környezethez. Kellett is, mert rengeteg benyomás ért szinte óráról órára. Ismerkedés a tereppel, ismerkedés a fiatalokkal, a közösségben élőkkel. A legelső felületes benyomások talán kissé zavarnak: sok fiatal teng-leng (látszólag) a Communauté egész területén. Csevegnek, nevetgélnek, játszanak, beszélgetnek, pihennek, minden látszólagos rendet nélkülözve. Bemutatkozásom után nagyon kedvesen törődtek velem. Kaptam szállást és ingyenes ebéd- és vacsorajegyet. Rögtön harangoztak is esti áhítatra, s a hosszú harangszó végére szinte megtelt a tágas templom. Első — elég primitív — meglepetésem az volt, hogy az egész templom padlózata filcszőnyeggel van borítva, s a légy zümmögése hamarabb hallatszik, mint a cipők kopogása. Különben is sokan mezítláb jönnek a templomba vagy az ajtó előtt leveszik cipőjüket. A közösség legszűkebb tagjai (továbbiakban: Brúderek) a fiatalságtól közrevéve, velük együtt celebrálják az áhítatot. Misének és istentiszteletnek a szó eredeti értelmében nem nevezném. Feltűnt a liturgia nagy szerepe, és számomra újdonságként hatott a beépített csönd. Ezt a reggeli, déli és esti áhítatba egyaránt beépítik. Hamar megismerkedtem a Brúderek köré tömörült fiatalok szűkebb csoportjával is s nekik mondtam el, amit egyáltalán Taize-ben és Taize-nek mondani tudtam. Lassan belezökkentem az ottani életritmusba, különösen hétfőtől, amikor csoportot választva, a véletlen kültagokkal is megismerkedtem. Az én csoportom nem volt valami szerencsés összetételű: kilenc emberből négy pap — egészségtelen arány. Az első két nap teljesen félreterelték a beszédtémát gyülekezetszervezési kérdésekre; csak aztán sikerült lényeges dolgokról beszélni. Furcsának tartottam, hogy egy karmelita páter volt az (bár becsületre méltóan őszintén), aki fantasztikusnak nevezte egész Taizet. A célkitűzések merészsége és koncepciója képesztette el. Ugyan mikor lesz szegény, szolgáló egyház? Vajon mikor valósul meg a keresztyének látható egysége? Vajon mikor vállal minden keresztyén valamilyen elkötelezettséget a mikro-környezetében? Ezekre a legfontosabb kérdésekre kerestük közvetlen beszélgetésekben a választ, konkrét életszituációkat téve a diszkusszió alapjául. Ezeken kívül még azt vizsgáltuk, hogyan lehet a taizei szellemi javakat otthon felhasználni és újratermelni úgy hogy ne maradjon kuriózum. Magamban aztán megfogalmaztam a problémák kulcsát: merészség, eddigi életformánk átalakítására kényszerítő merészség, mert túl kényelmes dolog olyannak maradni, amilyennek ifjúságában kialakult az ember. Taize a személyiség mobilizálását követeli. Döntéshelyzetet állít az ember elé, s ez, ha felismerjük, igen kényelmetlen. Lemondunk-e az anyagi javak halmozásáról? Bár elméletileg elismerjük, hogy a szegénység szabadsága szebb a gazdagság szabadságánál, mert a mérés szabadságát garantálja az embernek, úgy látszik, nem akarunk merni. Pedig különösen a mi életszituációnkban ezt a döntést egyszer nyilvánvalóvá is kell tenni, mert a katakombahelyzetben hosszútávon vagy összeroppan az ember, vagy önkéntelenül is árulóvá válik. ______4 Több beszélgetést folytattam erről a fiatalok belső csoportjával, akik ténylegesen vállalták a nyilt elkötelezettséget, s néhány Brúderrel is. Még az én szerényen rámenős tempómmal sem sikerült kiharcolni egy beszélgetést Roger Schütz Brúderrel, pedig igencsak rajta voltam. De majd legközelebb! Hogy mi ez az egész ifjúsági zsinat, arról otthon csak félresikerült elképzeléseim voltak. A zsinat nem kötött valami. A zsinat annak a folyamatnak az öntudatosulása, ami Taize hatására indult meg a fiatal keresztyének között, s az idősebbek jobban teszik, ha nem intézik el kézlegyintéssel vagy gúnyos mosollyal. Ez szeretetteljes figyelmeztetés, felhívás az együttműködésre. Egyáltalán nem hengerelt le vagy kábított el az a hét ott Taize-ben. De itt olyasvalaminek a csíráit fedeztem fel, ami kiterebélyesedhet, általános valósággá válhat, amire érdemes odafigyelni. A döntéskényszert Taize előtt is éreztem magamban, itt megerősödtek a sarjadó elhatározások . . . Családi hír Egyed Aladár, nyug. ev. lelkész, augusztus 1-én 84 éves korában Clevelandban elhunyt. A nyugat-clevelandi evangélikus gyülekezetben két évtizeden keresztül szolgált, amely nyugalomba vonulásakor a „Pastor Emeritus“ címmel tüntette ki. Pár éven át teljes, majd társszerkesztője volt az „Erős Vár" c. magyar ev. lapnak. Nemcsak igehirdetései, előadásai, hanem orgonahangversenyei is sokak számára volt áldott, élő bizonyságtevés. „Tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll!“ A tangagárdei alkalmi kórus éneket tanul Szegények szabadsága
