Útitárs, 1974 (18. évfolyam, 1-6. szám)

1974-09-01 / 5. szám

Boór János:

Aquinoi Tamás — közös egyháztanítónk?

Hétszáz éve hunyt el 49 esztendős korában Aquinoi Tamás, a középkori egyház egyik legnagyobb gondolkodója. A fossanovai cisztercita kolostorban szólította megához az Or a domonkosrendi teológust, aki akkor is, mint egész életében, az egyház szolgálatában volt vándorúton. A II. Lyoni Zsinatra sietett, hogy előmozdítsa a keleti és a nyugati egyház újraegyesülését. A 32 kötetet kitevő teológiai és filozófiai munkái között főmüvét, a „Teológia foglalatát" (Summa theologica) befejezetlenül hagyta ránk. Ennek ismeretlen betegsége lehetett az oka, vagy talán — amint titkára feljegyezte — az a misztikus istenélménye, amely után „pelyvának“ tűnt számára minden addigi írása.

Nápolyban, Párizsban és Kölnben — részben Nagy Albert tanítványaként — sajátította el kora egész tudományát, hogy aztán váltakozva ugyanezeken a fiatal egyetemeken, ill. Rómában vonzza maga köré a tudományra szomjas ifjúságot. Az arabokon keresztül az akkor felfedezett és modernnek számító Arisztotelészt tanulta és tanította, amikor a pápák és a helyi egyházfők ezt szigorúan tiltották. .Ezért 1277-ben Párizs püspöke több tételét elítélte, de 1323-ban mégis szentté avatták és 1325-ben tételeinek elítését ünnepélyesen visszavonták. 1567-ben egyháztanítónak nyilvánították és az elmúlt száz évben többször hivatalosan elő is írták a római egyházban elveinek és módszerének a követését. Az ezeknek és más — részben kétértelmű — indítóokoknak a hatására kialakult ún. neotomizmus azonban jórészt zárt, racionalista rendszerré torzította Aquinoi Tamás művét, és alapelveivel ellentétben nemcsak a protestáns teológiától és exegézistől, hanem a világi tudományok fejlődésétől is elszigetelte a katolikus teológiát és filozófiát. Bár a neotomizmus értékeit (szövegkiadások, történeti munkák stb.) és a II. Vatikáni Zsinat szellemi előkészítésében játszott szerepét (pl. az evilági valóságok teológiájában) sem kell megtagadnunk, a római egyházban a zsinat után lényegében elvesztette privilegizált helyzetét és kisugárzását.

Lehet-e ezek után Aquinoi Tamás az egyik „közös vagy egyetemes egyháztanítónk“, aminek már röviddel a halála

után tekintették? Úgy tűnik, hogy erről szó sem lehet. Már csak Pál apostol tanítása miatt sem, aki a korinthusbeliekhez írt első levelének 3. részében egyet-mást elmondott a tanítókról az egyházban. De Luther Márton véleménye alapján sem, aki „Asztali beszédeiben“ bizony „fecsegőnek" nevezi Tamást. Hogyan is lehetne továbbá Tamás egyetemes, azaz ökumenikus egyháztanítónkká, amikor az ellenreformációs Tridenti Zsinat asztalán a Biblia mellett a tamási „Summa“ feküdt?

Egészen más véleményen van Barth Károly: „Történelmileg, formailag és tárgyilag a skolasztika útján haladok. Hiszen az én szememben az egyháztörténelem nem 1517-tel kezdődött . . . Tamásnál, ha figyelmesen olvassuk . . . az egész korábbi hagyomány jól megalapozott foglalatára bukkanunk, amiből az evangélikus teológus is eleget tanulhat . . .“ Thomas Bonhöffer szerint „Aquinoi Tamás a protestáns teológia atyjai közé tartozik.“ Ulrich Kühn, lipcsei prot. teológiai tanár, egy kitűnő, Tamásról szóló monográfia szerzője, egy most megjelent katolikusprotestáns ünnepi tanulmánykötetben kijelenti: „Az evangéliumi teológiának oka van arra, hogy a Tamásról való megemlékezést ... ne hagyja egyedül a katolikus filozófiára és teológiára.“

Amint tehát a katolikus teológia is igényt tart ma Kálvin János és Luther Márton örökére, ugyanúgy a protestáns gondolkodás sem engedi, hogy a katolikusok egyszerűen maguknak sajátítsák ki Aquinoi Tamást. G. Ebeling egyik tanulmányában pl. arra mutatott rá, hogy Tamás híres és sokat vitatott, Isten felé vezető „öt útja“ nem istenbizonyítékok a szó szigorú értelmében, hanem Isten megtalálásának a módja a világban annak a számára, akit már megérintett a hit kegyelme. Mint Luthernél, úgy Tamásnál is nem a természeti valóság, hanem az Istennel már megtörtént találkozás az igazi kiindulási pont. Ebeling tanítványa, Hans Vorster volt stuttgarti lelkész alapos munkában igazolta, hogy az emberi szabadságnak az a felfogása, amelyet Luther elvetett, pontosan véve nem az, amelyet Tamás tanított és amelynek alapján a Tridenti Zsinat Luthert elítélte. Sőt sokkal inkább az az igazság, hogy Tamás és . Luther eredeti

szándékában mélyen megegyezett egymással.

Melyek Tamás életének és művének azok a lényeges vonásai, amelyek újra egyik közös egyháztanítónkká tehetnék őt?

1. Tamás 19 éves korában nemesi rokonságával szakítva, csatlakozott Domonkos kolduló rendjéhez. Ezt és Assisi Ferenc mozgalmát aligha lehet megérteni az albiak és a waldiak reformtörekvései nélkül, a nélkül az „evangelizmus“ nélkül, amely, jó ismerője, Marie-Dominique Chenu szerint Tamást leginkább jellemezte. A Jézus követésében vállalt szegénység Isten Igéjének a radikális elfogadását jelentette számára. Következetesen visszautasította a neki felajánlott egyházi méltóságokat. Félreismernénk, ha nem vennénk észre, hogy Isten kijelentése volt számára a kiindulási pont és nem a görögök bölcsessége. Egész művére jellemző, hogy legértékesebb gondolatait teológiai írásaiban találjuk meg. Kommentárjai bibliás lelkiségét tanúsítják. A törvény és az evangélium közötti feszültséget valló lutheri teológus vagy pünkösdista hivő örömmel fedezheti fel Tamásnál, hogy számára az evangélium csak átvitt értelemben törvény, hiszen szerinte az Újtestmentum „törvénye" maga a Lélek.

2. Ugyanakkor Tamás a „pogány“ Arisztotelész filozófiai, logikai és természettudományi műveiben is felfedezte az igazságot. Ez az újkor elején, amikor a klasszikus természettudomány éppen az arisztotelizmussal szembefordulva érte el sikereit, rossz hírbe hozta. A modern fizika, a logikai és matematikai alapkutatás azonban számos ponton „rehabilitálta“ Arisztotelészt, amiről Tamás értékelésénél sem feledkezhetünk el. Jellemző Tamásra ebben az összefüggésben, hogy nem zárkózott el az evilági tudománytól, amint kora közéletében is tevékenyen részt vett. A teremtett, sőt érzékletes valóságoknak az elismerésében még sokat tanulhatunk Tamástól. Főleg azt, hogy az evilágiság elfogadásával nem kell magunkévá tennünk az elvilágiasodás mindent átfogó programját. Tamás szemében a világ Istentől ered és őfelé tart, tőle nyeri sajátos értékét és értelmét, a természet kegyelmi beteljesülését.

3. A keleti és a nyugati kereszténységet elválasztó teológiai vitában (Filioque) hangsúlyozta, hogy „ha pontosan átgondoljuk a görögök kijelentése(folyt. az 5. lapon)