Útitárs, 1974 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1974-09-01 / 5. szám
4 úr/ráxsm____ Halottkém Ez is egy foglalkozás — mondják fejüket csóválva az emberek —; hogy csinálod ezt? — Ha valahonnan halálesetet jelentenek, odamegyek, hogy megállapítsam, tényleg meghalt-e már az illető. — És nem találod rémesnek, hogy állandóan halottakkal foglalkozol? — Nem, szerintem igen természetes foglalkozásom van, hiszen előbb-utóbb mindnyájan halottak leszünk. Miért lenne a halál természetellenes? De a kérdezés mögött nemcsak egy ilyen „alantas“ foglalkozásnak a lebecsülése látható. Sokkal inkább az a tanácstalanság, ahogyan nem tudjuk, mitevők legyünk, ha a halál — legtöbbször valami drasztikusan fájdalmas formában — az utunkat keresztezi. Láttam már eltorzult arcokat közlekedési baleset áldozatainak szemlélése közben, képekről ismerősek a háborús áldozataikat sirató emberek görcsbe merevedett arca, és sok-sok sírnál láttam apatikus ábrázatokat, amelyeknek viselői, mint megbűvöltek álltak és lelkileg már tudomást sem szereztek a halál tényéről. Túl voltak rajta. Huszonegy évi gyakorlat alapján mondom, hogy még mindig a halál az a hatalom, amely a legtanácstalanabbakká tud tenni és ki tud hozni a „sodrunkból“. Ezért kívánkozik ki belőlem néhány gondolat így halottak napja táján, amelyről év közben bizony megfeledkezünk. Mi, keresztyének, megfeledkezünk az idők folyamán arról, hogy honnan indultunk el. Az őskeresztyénség eredetileg „halottkém"-gyülekezet volt. Létezése csak annak volt köszönhető, hogy egyszer VALAKI meghalt, s a keresztyének nem fordultak el félelemmel vagy utálattal ettől a halottól. Ellenkezőleg: napi elmélkedéseik, imádásuk, istentiszteleteik középpontjába ennek a halottnak a „kémlelését“ tették. Tudták, hogy ameddig ezt a halált a maguk számára is „meditálják“, addig tartoznak még hozzá s addig nem lesz idegen a halál, ha egyszer értük jön személyesen. Sőt egy lépéssel még továbbmentek és azt mondták: csak ha ezzel a halottal a halált megosztják, akkor nem kell félniök tőle. Csak aki részt vett s osztozott naponként a Nagy Halott szemlélésében, az énekelhetett később „szép halálról" vagy a halálról, mint testvérről. Nem mintha a halál továbbra nem lenne ellenség! Az marad. De aki a Nagy Halott, Jézus Krisztus szemlélésében erőt nyert, annak nem árthat a halál. A rómaiakhoz írott levelében írja Pál apostol, hogy csak az „együtt-meghalás“ garantálhatja nekünk, hogy az „együtt-feltámadásban“ is részünk lesz Jézussal. Mivel ezt a „halottkém“-szerepünket elfelejtettük, ezért egyre inkább nehezünkre esik a halállal való megbirkózás. És mivel ez nehezünkre esik, egyre kevésbé birkózunk meg az élettel is! Mert az életen mi valami tökéletes teljességet értünk, árnyoldalak és főleg korlátok nélkül. Ezért ijedünk meg minden korláttól s abban életünket látjuk veszélyeztetve. Nemrégiben vendégekkel jártam egy 800 éves kolostorban, amelynek kerengőjét csak egy keskeny folyosó kötötte össze a — temetővel. De az a folyosó betegszoba is volt egyúttal; aki abba belekerült, aligha tért vissza. Az időnként 400 szerzetes fűtetlen szobákban lakott, halászatra és földművelésre tanította a környékbelieket, csodálatos kolostort épített, és mindenik testvérnek számolnia kellett azzal, hogy aligha éli túl a 28. életévet. Ez volt az átlagos életkoruk! Egyik látogatóm szörnyűlködve kérdezte: „Egyáltalán mijük volt ezeknek az embereknek az életből? Élet volt ez egyáltalán?“ Bár nehezen tudnám magamat szerzetesnek elképzelni, de azt feleltem: „Mindenük!“ Beteljesedett életet mondhattak a magukénak. Mivel naponként gyakorolták a meghalást, ezért azt életük szerves tartozékának és nem ellenségnek tekintették. Mi félünk és reszketünk, hogy a halál az élet teljességének élvezésében zavarhatna meg bennünket s elveszítjük az — életet! De nagy különbség van a keresztyénség és a halottkém szerepe között. Az utóbbi tudja, hogy ahová őt elhívják, ott csak a vég beálltát kell megállapítania. Ezzel ki is merült a szerepe. A bizonyítvány kiállítása után egy életet megszűntnek neveznek ki, neve belekerül, mint utolsó állomásra, a halottak, azaz a nem létezők anyakönyvébe. A keresztyénség azonban a Nagy Halott, Jézus Krisztus szemlélését mindig nagy erőforrásnak és sohasem a végnek tekintette. A szemlélés soha nem állt meg a halál tényének megállapításánál, kiszínezésénél. Már az első tanúk is azt a szemrehányást kapták, amikor bele akartak feledkezni a halálba: „Mit keresitek a holtak között az élőt?“ (Luk 24, 5). Pál sem beszél Krisztus haláláról mint végleges tényről, hanem mint a feltámadás feltételéről. Nála az „együtt-meghalás“ és az „együtt-feltámadás" szorosan összetartozik és a kettő együtt alkotja a keresztyén élet alapját. Ezért hamis minden halottak napi temetőbe futás, ha csak a halottkém szerepét akarjuk ott is játszani! Nem kell minden évben a halál tényét megállapítani. Reménykedhetünk a Jézussal való „együtt-feltámadásban“, amennyiben vele együtt „haltunk meg“. Gémes István Áprily Lajos: Imádkozom: legyek vidám Én Istenem, legyek vidám hogy házamat vidítni tudjam. Mosolyogjak, ha bántanak és senkire ne haragudjam. Arcom ne lássa senkisem bánkódni gondon és hiányon. Legyen szelíd vasárnapom, ha mosolyog a kisleányom. Én Istenem, legyek vidám, ma minden gondot tűzre vessek. Nyújtsam ki kincstelen kezem s szegényen is nagyon szeressek. Tudom, sokat bűvölt a gyász, a hollós téli bút daloltam. A bátrakkal hadd mondom el: panaszkodtam, mert balga voltam. Én Istenem, legyek vidám, ujjongva újra tiszta lelkem, mint rég, mikor falum felett az első forrásvízre leltem. Ködökbe csillanó sugár, víg fecskeszó bolond viharban, tudatlan gyermekhang legyek a jajgató világzavarban.
