Útitárs, 1973 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1973-01-01 / 1. szám
ümánsüg______________________4 Holberg Ludvig (1684—1754): Isten lényének megértése A dán Moliére „Erkölcsi gondolatok“ című müvéből Mi Isten? — kérdezte egyszer Siracusa királya Hero Simonidestől, az ismert görög filozófustól. Simonides a válaszhoz egy napi haladékot kért. Mikor a király másnap újra elővette, két napi haladékot kért és ezt így folytatta egy darabig, mindig megkétszerezve a napok számát. A király furcsállotta ezt és magyarázatot kért. Simonides így magyarázta meg a dolgot: A halasztás oka az, hogy minél tovább gondolkodom kérdéseden, annál nehezebb rá választ találnom. Simonides mély értelműségének ékesszóló bizonyítéka, hogy így bevallotta tudatlanságát, s ezzel sok nagy filozófus elismerését érdemelte ki. Az emberi gyarlóság tanúbizonysága lenne, ha valaki megkísérelne leírni egy lényt, mely a józan észnek mindig megfoghatatlan volt és megfoghatatlan lesz. Pomponius ezzel kapcsolatban beszél egy barlangról, melynek hűvöse magához csalogatta a vándorokat. De amint beljebb és beljebb hatoltak, egyre nagyobb ijedelem és rémület vett rajtuk erőt, míg végül áhítatos borzongás közepette visszafordultak. Ezért mondja Szent Ágoston: Isten a kimondható és a kimondhatatlan, a látható és a láthatatlan, a hasonlító és az összehasonlíthatatlan; Isten leírás közben túlnő minden leíráson. Ez az emberi ész non plus ultrája, titok, mely — ha megpróbáljuk kikémlelni — egyre sűrűbb ködfátyolba burkolózik, úgyhogy végül mindenki csak azt mondhatja, amit Simonides: minél tovább gondolkozom, annál nehezebb rá választ találnom. Minél tovább meresztgetem szememet, annál kevesebbet látok. Isten titkosírás, melynek kulcsát nem ismerjük és aligha tudjuk e világon megtalálni. Anynyit lehet csak mondani, hogy Isten — Isten. A következő általános fogalmat alkothatjuk magunknak Isten lényéről: Képzeljünk el egy végtelennek tetsző világot, egy csodálatos, jó karban tartott építményt, mely csupa rend, csín és művészet. Mindez nem jöhetett létre véletlenül, kell hogy alkotója, építőmestere legyen ennek. Ebből fogalmat alkothatunk magunknak egy olyan lényről, amely örök, végtelen, mindenható és mindentudó, s a nagy mindenség fenntartója. Ennek a lénynek adjuk az Isten nevet és ezzel az általános elgondolással, melyet a látható dolgokból szűrünk le, be kell érnünk. * * * Tehát a teremtésből alkothatunk magunknak bizonytalan fogalmat a Teremtőről. De ha eszünkbe jutna, hogy részletezzük s öntelt bölcselkedéssel és kutatással kifürkésszük, vajon milyen lény is ez az Isten, hogyan tud eltölteni mindent, mi is az a lélek (szellem), mi különbözteti meg az anyagtól, létezhet-e egy lelki (szellemi) lény test nélkül, miben áll Isten örökkévalósága, végtelensége, mindentudása, mindenütt jelenvalósága és mindenhatósága — akkor elsüllyedünk vizsgálódásainkban. Minél mélyebbre hatolunk, annál kevesebbet látunk. Jól tudom, hogy a teológusok ebben általában nem értenek egyet velem, és azt tartják, hogy Simonides válasza pogány elvakultságról tanúskodik, míg a keresztyének szemeit az isteni kinyilatkoztatás megnyitotta. Tertullianus ezért úgy véli, hogy magától értetődő dologról szól, amikor azt mondja: Vége a pogányok tudatlanságának Isten lényét illetőleg. Minden igaz keresztyén látja és ismeri Istent (Deum quilibet christianus invenit, ostendit), habár Platón még azt állítja, hogy a világ Teremtőjét nehéz megtalálni és aki megtalálja, nehezen tudja leírni. Én Euclidest dicsérem, aki, amikor Isten lényére és tulajdonságára vonatkozólag faggatták, ezt felelte: Én ezekről semmit sem tudok, csak azt tudom, hogy a hozzád hasonló kíváncsiak, akik a titkos dolgokat fürkészik, nem kedvesek Isten előtt. * * * A jó Tertullianus minden tudásával kimutatja, hogy ő maga meglehetősen elvakult azokban a dolgokban, melyeket szerinte minden keresztyén ismer és hamis fogalmakat alkot magának Istenről, aki szerinte testi, érzelmeknek és indulatoknak alávetett lény. Számos más, úgynevezett felvilágosult egyházatya habozás nélkül emberi alakkal ruházza fel Istent és eretneknek bélyegzi azt, aki pusztán léleknek (szellemnek) tekinti Öt. így történt, hogy az öreg Seropion, mikor rábírták annak elfogadására, hogy Isten lélek, miután többé nem tudott alakot vagy formát szemei elé idézni, imádkozás közben sírva fakadt és felkiáltott: Elvették tőlem az én Istenemet! — Igaz ugyan, hogy már Origenes óta elfogadott tanítás volt, hogy Isten lélek, de azért mintha ez a tanítás csak névleges lett volna. Habár minden könyvbe és kátéba bevezették, hogy Isten lélek, a templomokban azért ennek ellenére szakállas öregembernek ábrázolták. Mint ismeretes, Oroszországban annak idején (Nagy Péter cár alatt) nagy felzúdulást keltett, amikor elrendelték a szakáliak levételét. Sokan inkább az életükről mondtak volna le, mint a szakállukról, melyet — úgy hitték — Isten képére viseltek, aki a templomok képein mindenütt hosszú szakállal volt látható. Istennek éppen ez a kézzelfogható testi elképzelése számos aggályt keltett az isteni mindenhatóságot és gondviselést illetőleg. Hiszen Isten végtelensége annál kevésbé látszik valószínűnek, minél jobban felruházzuk Öt olyan szervekkel, melyekre az embernek a látáshoz, halláshoz, működéshez szüksége van. Sokan félremagyarázva az Ószövetség szövegét, melyben Isten kezeiről, lábairól és egyéb testrészeiről, valamint haragjáról, irgalmáról, megtorlásáról és egyéb indulatairól van szó, testi képet alkottak maguknak Istenről, nem gondolva arra, hogy itt csak a könnyebb érthetőség miatti szólásmódokról van szó. Elegendő az efféle népies szólásmódokat összehasonlítani az írás egyéb szakaszaival, ahol Istenről mint megfoghatatlan, leírhatatlan lényről van szó és mindjárt kitűnik, hogy a zsoltárírók és a próféták egyetértenek Simonidesszel. Folyt. köv. (Ford. Pándy Kálmán)
