Útitárs, 1973 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1973-01-01 / 1. szám

^JbiVííksvL ^tryrUL . '~&'Qfrris>'4A^ 'fi&ir /!±sUsVL&t- /J) <xSz4r&Cp^ (] Q% ^pcyc Q MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP XVII. évfolyam 1. szám 1973. jamár Pósfay György: Köszöntés A történelmi Magyarország határain kívül élő magyar evangélikusság hosz­­szú időn át elfelejtett vagy talán tudomásul sem vett ága volt a magyar fának. Valószínűleg Túróczy Zoltán püspök volt az első, aki a „Szétszórt kéve Isten szérűjén" című füzetkéjé­ben említést tett arról, hogy élnek a tengeren túl is magyar evangélikusok, sőt gyülekezeteket is szerveztek. Wi­­czián Dezső és Sólyom Jenő 1942-ben megjelent „Az egyház története“ című tankönyvében a II. kötet 88. oldalán arról ír, hogy „Magyar istentisztele­ti nyelvű evangélikus egyházközségek vannak még az észak-amerikai Egyesült Államokban és Kanadában.“ Ha azonban valaki a magyar evangé­likusság háború utáni történetét kí­vánná megírni, akkor a történelmi Ma­gyarország határain túl élő hittest­vérekről nem szólhatna csak két sor­ban mert azon helyek felsorolása, ahol 27 évvel a második világháború vége után is rendszeres időközökben fel­hangzik Isten magyarul hirdetett Igéje, legalább egy oldalt tenne ki. (Itt meg­említhetjük, hogy — tudomásunk sze­rint — az első és talán mindmáig egyet­len nyomtatásban megjelent magyar munka, amely részletesen és összefog­lalóan szól a Magyarország határain kívül élő magyar evangélikusokról, az „Evangélium Igazsága“ című, 1959-ben Bécsben megjelent hittankönyv V. kö­tete, amely „Testvéreink a nagyvilág­ban — Magyar evangélikusok külföl­dön“ címet viseli.) Kétségtelen az, hogy ma már nem lehet írni a tengeren túli magyar evan­gélikusokról úgy, hogy ne szóljunk a Dél-Amerikába kerültekről, akik három országban szervezkedtek saját lelkész­szel rendelkező gyülekezetekbe: Argen­tínában, Brazíliában és Venezuelában. Ha e három gyülekezetei egymással összehasonlítjuk, akkor sok közös vo­nás mellett mindegyik rendelkezik sa­játos vonással is. így például elmond­hatjuk, hogy a második világháború előtt csak Argentínában folyt magyar evangélikus missziói munka. Ez szerve­zetileg nem folytatódott ugyan az 1952-ben megalakult „Krisztus Kereszt­je" egyházközségben, de mégis hozzá­járult annak a tudatosításához, hogy vannak Argentínában magyar nyelven beszélő evangélikusok, akiknek igé­nyük lehet arra, hogy Isten Igéjét anyanyeivükön hallgathassák. Sajátossága ennek a Buenos Aires-i magyar evangélikus gyülekezetnek az is, hogy megalakulásától kezdve jelen­tős szerepet nyert a közegyházi kö­zösségekben, amelyet egyrészt az bizo­nyít, hogy hamarosan nem csupán saját egyházi központhoz jutott, hanem a há­rom dél-amerikai gyülekezet közül az egyetlen, amely saját, e célra emelt templomépülettel rendelkezik. De meg kell említenünk azt is, hogy lelkészei és tagjai magasabb egyházkormányzati szervekben és munkaágakban mindig megbecsült szolgálatokkal gazdagíthat­ták az egyetemes egyház életét, amely különösen jelentőségteljessé válik, ha más nemzetiségű gyülekezetek hason­ló jellegű szolgálatával hasonlítjuk ösz­­sze. Megfiigyelésem szerint a „Krisztus Keresztje“ egyházközség harmadik kü­lönlegessége az a szellemi, lelki gaz­dagság, amely magyar keresztyén vo­nalon is hegyen épített városhoz tette hasonlóvá ezt a közösséget, összeha­sonlítva a másik két dél-amerikai ma­gyar evangélikus gyülekezettel, az ar­gentínaiban volt a legtöbb lelkészválto­zás, ami más gyülekezet történetében igen gyakran törést jelentett a nyugodt munkában. De csak igen kis mértékben okozott ilyesmi fennakadást Buenos Airesben. Ugyancsak el kell azt mon­dani, hogy nem volt könnyű a világ leg­délebben fekvő, saját lelkésszel rendel­kező magyar evangélikus egyház­­községnek a létjogosultságát igazolni. Egy olyan városban kellett ezt bizonyí­tania, ahol sok magyar világi és több magyar egyházi szervezet működött már, amelyek bizonyos igényeket jól ki tudtak elégíteni. Ebben a helyzetben, érthető módon, fontos volt az, hogy a gyülekezet lelkipásztora, elöljárói és tagjai között világossá váljon: mi az a különleges keresztyén és magyar íz, amelynek hozzáadásával a Buenos Aires-i magyar evangélikusok a na­gyobb közösségek életét jobbá, szeb­bé, gazdagabbá tehetik. Amikor ez a gyülekezet az elmúlt év november 3-án, templomavatása 15. évfordulóján, Isten iránti hálával meg­állt egy pillanatra ennél a mérföld­kőnél, az én kívánságom az, hogy le­gyen ez a kis magyar evangélikus kö­zösség továbbra is méltó múltjához, éljen hűségesen a jelenadta lehetősé­gekkel és legyen tudatában annak: a jövőben is van hivatása! Petőfi emlékév Petőfi Sándor: Sok embert ismerek . . . Sok embert ismerek, Ki önmagát legjobban szereti; De másnak ismét vannak kedvesi, Kiket magánál forróbban szeret, S ezeket sokszor még is megbántja. Aztán megbánja, Hogy könnyeket facsart szeméből, Kinek egy vidám pillantatáért, Kinek egy mosolyáért A legszebb részt od'adná életéből. Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem? Mik a keservek? És kéri szívét: repedj meg, ó szívem! S ez — büntetésül — nem reped meg!

Next

/
Thumbnails
Contents