Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)

1972-03-01 / 2. szám

án: Út vissza önmagunkhoz II. Koncentrálás Mai témánkat egy idegen kifejezéssel kell megjelölnöm, amelyet mindnyájan megértünk: koncentrálás, önmagunk megtalásának első, igen fontos Tépése ez. Mi a koncentrálás? összeszedettsőg,* összpontosítás, a szórakozás ellentéte. Míg a szórakozásnál elszórja magát az ember, a koncentrálásnál megpróbálja „összegyűjteni“ magát. A szórakozás­nál kiléphet önmagából, szétszórhatja magát az ember, eltereli magáról a fi­gyelmet, a koncentrálásnál viszont elke­rülünk minden feleslegeset; minden mellékszempontot és körülményt fél­­reteszünk és csak egy pontra vetjük tekintetünket. Ezt az utolsó kifejezést nem kell szó szerint érteni. Az igazi kon­centráláshoz nem fontos ui. a szemünk. Lehet optika nélkül is egy pontra „vet­nünk a tekintetünket". Baj az, hogy világunk nem nagyon en­gedi meg a koncentrálást. Igen sok a zavaró körülmény. Hihetetlen sok a hangkulissza mostani világunkban. Ke­vés nyugodt sarok van még, amelybe behúzódhatnék a koncentrálni vágyó. Egy nagy fészek lett az egész világ bömbölő zenéjével, tömegközlési esz­közei harsogásával és egyre hangosab­ban beszélő embereivel. De ehhez is hozzászoktunk, sőt még magunk is emeljük a lármát. Legtöbbször óriási forgalmon kell lakásunkig átvergőd­nünk, hangos gépek zajában végezzük egész nap a munkánkat, s mégis, mikor — saját bevallásunk szerint — hulla­­fáradtan jövünk haza, első mozdulatunk valamilyen gomb után nyúl, hogy újabb hangkulissza vegyen körül bennünket (szó szerint, mert legtöbbször eltörpül a család, a házastárs, a gyermek jelen­tősége e hangkulissza mögött . . .). A tömegközlési eszközök pillanatok alatt világméretű események részesei­vé tesznek. Felolvadok bennük és — nem tudok koncentrálni. Külsőleg a jól­­értesültség tetszetős mázát veszem fel, belül azonban megindul valami, amit megüresedéssel lehetne legjobban kö­rülírni. Pedig bennem is vannak han­gok, gondolatok, kérések, vágyak, kí­vánságok, amelyek kiutat kérnek. Ha nem összpontosítok, nem koncentrálok rájuk, baj következhet be egyensúlyom­ban. Tragikusnak kell mondanom, hogy ezeket a hangokat legtöbbször csak nehéz időkben vesszük észre, amikor azok nagyon drasztikus formában tör­nek ki — például betegség, gyász, vesz­teség képében. S ilyenkor már sokszor késő; már nem tudok koncentrálni. Mert 1 a Ronoentrálásh'o/ mindig egy bizonyos kikrístáfyosődási* pont szükséges. Ha valaki pedig csak betegségében akar koncentrálni, azt tanulni, annál nagy a veszély, hogy a középpontba a beteg­sége kerül, vagyis mindent csak ezen a szemüvegen keresztül mérlegel. Először is teremtenem kell magam­nak egy sarkot, ahol hiányzik a rádió, a televízió, újság és egyéb zavaró körül­mény. Kell egy hely, ahol a lakás nem átjáróház többé s otthon lesz a lakás­ból. Ez nem önzés, ez életszükséglet. Aki nem tud valahova időnként vissza­vonulni — önmagába, az elveszti ön­magát. Az esetleg tömegember lesz, akit fölszeleteltek a világhírek, idő előtt megölt a mindig csak „társaságban le­vés“, és nem más, mint nevető, fo­gyasztó, tönkretett idegzetű, önmagát elvesztett valaki. Mi legyen koncentrálásunk tartalma? Nem szeretnék zsákbamacskát árulni s megmondom, hogy mi koncentrálni is csak mint keresztyén emberek tudunk. Koncentráláson tehát nem valami nir­vána-keresést értünk, nem is azt akar­juk, hogy megöljük magunkat, hanem hogy benne megtaláljuk önmagunkat. Nem mi vagyunk az elnyomandók, ha­nem az idegen elemek, amelyek már sajátunkká váltak. Amikor tehát kon­centrálunk, akkor ott két tényezőre bukkanunk. Egyrészt: végre önma­gunkra s láthatjuk, hogy tud énünk te­hetetlenül vergődni idegen hálókban, másrészt: egy nálunk sokkal nagyobb erőre, a szeretetre — Istenre. E ket­tő kerüljön koncentrálásunk középpont­jába. Olvassuk el János első levele 4. ré­széből a 7-21 verseket. Aki ezt a sza­kaszt először olvassa, igen unalmasnak találja. Aki többször elolvassa, az rá­jön, hogy hogyan megy végbe a kon­centrálás. János itt szinte az unalomig arra a mondatra tér vissza: az Isten szeretet. Az Isten szeretet; minket megelőző szeretet; a Jézus Krisztus­ban megmutatkozó szeretet; az Isten látását pótló, a másik ember szerete­­tére indító, a félelmet elvevő szeretet. János nem összevissza ír, hanem kon­centrálásának — lehet, hogy egy pil­lanatra szerzett csendnek — ered-2 Meditáció „Azután elvezették, hogy keresztre feszítsék. Kényszerítettek egy arramenőt, cirenei Simont, Sándor és Rufusz atyját, aki éppen a mezőről jött, hogy vigye a keresztet" (Márk. 15, 20—21). „Viseljétek el egymás gyöngéit, így teljesítitek Krisztus törvényét. Vizsgálja meg mindenki saját tetteit, s tartsa meg dicsekvését önmagának, ahelyett hogy mások elé tárná. Hiszen mindenkinek a maga terhét kell hordoznia" (Gál. 6, 2. 4. 5). Te akartad így, Uram. Megyünk az úton, aztán valahogy munkába kerülünk, ismeretlen emberként a te országod szá­mára — senki fiaként. Uram, te mégis elfogadod a segítséget! Még azt sem néz­ted, hogy tette szívből jön-e, parancs­szóra vagy kényszerből, vagy a megret­tenéstől — ám elfogadod. Tehetetlen, sze­gény ember segít téged — a Mindenhatót. Mert te élni akartál a földi ember segít­ségével. Rászorulnék Uram én is a mások ere­jére. Hosszú és rögös igen gyakran az ember útja, még inkább, mikor egyedül járja azt. Mégis elhárítom a karokat, amelyek felém irányulnak. Egyedül aka­rok tenni mindent. Egyedül akarok lát­ni mindent a magam szemével, a magam látásával. Egyedül akarok harcolni, egye­dül akarok győzni. Bár mellettem van talán egy jó barát, egy hűséges hitves, egy szerető testvér, egy jó szándékú szol­gatárs — mind te állítod mellém őket — és én mégis sokszor feléjük se nézek. Pedig csak közösen tudnánk segíteni egymáson. Ahogy te elfogadtad azt a cirenei em­bert, adj kegyelmet Uram, hogy fel­ismerjem és elfogadjam életem útján élet-útam minden Simon-társát, még ak­kor is, ha csak kényszerből találtunk egymásra. Kottái Rezső ménye ez a grandiózus gondolatmenet. Csak egy tanács még: ezt meg kell próbálni, de rendszeresen. Anélkül nem megy. És ne rémüljünk meg, ha az első pár kísérletre csak tátongó ürességet érzünk. Egyet azonban ne tegyünk: ne akarjuk nyüzsgéssel, akti­vitással helyettesíteni a koncentrálást. A koncentrálásra, az elcsendesedésre is áll Isten ígérete: megszabadít általa Isten a félelemtől és eljuttat a teljes szeretetre. (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents