Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1972-03-01 / 2. szám
án: Út vissza önmagunkhoz II. Koncentrálás Mai témánkat egy idegen kifejezéssel kell megjelölnöm, amelyet mindnyájan megértünk: koncentrálás, önmagunk megtalásának első, igen fontos Tépése ez. Mi a koncentrálás? összeszedettsőg,* összpontosítás, a szórakozás ellentéte. Míg a szórakozásnál elszórja magát az ember, a koncentrálásnál megpróbálja „összegyűjteni“ magát. A szórakozásnál kiléphet önmagából, szétszórhatja magát az ember, eltereli magáról a figyelmet, a koncentrálásnál viszont elkerülünk minden feleslegeset; minden mellékszempontot és körülményt félreteszünk és csak egy pontra vetjük tekintetünket. Ezt az utolsó kifejezést nem kell szó szerint érteni. Az igazi koncentráláshoz nem fontos ui. a szemünk. Lehet optika nélkül is egy pontra „vetnünk a tekintetünket". Baj az, hogy világunk nem nagyon engedi meg a koncentrálást. Igen sok a zavaró körülmény. Hihetetlen sok a hangkulissza mostani világunkban. Kevés nyugodt sarok van még, amelybe behúzódhatnék a koncentrálni vágyó. Egy nagy fészek lett az egész világ bömbölő zenéjével, tömegközlési eszközei harsogásával és egyre hangosabban beszélő embereivel. De ehhez is hozzászoktunk, sőt még magunk is emeljük a lármát. Legtöbbször óriási forgalmon kell lakásunkig átvergődnünk, hangos gépek zajában végezzük egész nap a munkánkat, s mégis, mikor — saját bevallásunk szerint — hullafáradtan jövünk haza, első mozdulatunk valamilyen gomb után nyúl, hogy újabb hangkulissza vegyen körül bennünket (szó szerint, mert legtöbbször eltörpül a család, a házastárs, a gyermek jelentősége e hangkulissza mögött . . .). A tömegközlési eszközök pillanatok alatt világméretű események részeseivé tesznek. Felolvadok bennük és — nem tudok koncentrálni. Külsőleg a jólértesültség tetszetős mázát veszem fel, belül azonban megindul valami, amit megüresedéssel lehetne legjobban körülírni. Pedig bennem is vannak hangok, gondolatok, kérések, vágyak, kívánságok, amelyek kiutat kérnek. Ha nem összpontosítok, nem koncentrálok rájuk, baj következhet be egyensúlyomban. Tragikusnak kell mondanom, hogy ezeket a hangokat legtöbbször csak nehéz időkben vesszük észre, amikor azok nagyon drasztikus formában törnek ki — például betegség, gyász, veszteség képében. S ilyenkor már sokszor késő; már nem tudok koncentrálni. Mert 1 a Ronoentrálásh'o/ mindig egy bizonyos kikrístáfyosődási* pont szükséges. Ha valaki pedig csak betegségében akar koncentrálni, azt tanulni, annál nagy a veszély, hogy a középpontba a betegsége kerül, vagyis mindent csak ezen a szemüvegen keresztül mérlegel. Először is teremtenem kell magamnak egy sarkot, ahol hiányzik a rádió, a televízió, újság és egyéb zavaró körülmény. Kell egy hely, ahol a lakás nem átjáróház többé s otthon lesz a lakásból. Ez nem önzés, ez életszükséglet. Aki nem tud valahova időnként visszavonulni — önmagába, az elveszti önmagát. Az esetleg tömegember lesz, akit fölszeleteltek a világhírek, idő előtt megölt a mindig csak „társaságban levés“, és nem más, mint nevető, fogyasztó, tönkretett idegzetű, önmagát elvesztett valaki. Mi legyen koncentrálásunk tartalma? Nem szeretnék zsákbamacskát árulni s megmondom, hogy mi koncentrálni is csak mint keresztyén emberek tudunk. Koncentráláson tehát nem valami nirvána-keresést értünk, nem is azt akarjuk, hogy megöljük magunkat, hanem hogy benne megtaláljuk önmagunkat. Nem mi vagyunk az elnyomandók, hanem az idegen elemek, amelyek már sajátunkká váltak. Amikor tehát koncentrálunk, akkor ott két tényezőre bukkanunk. Egyrészt: végre önmagunkra s láthatjuk, hogy tud énünk tehetetlenül vergődni idegen hálókban, másrészt: egy nálunk sokkal nagyobb erőre, a szeretetre — Istenre. E kettő kerüljön koncentrálásunk középpontjába. Olvassuk el János első levele 4. részéből a 7-21 verseket. Aki ezt a szakaszt először olvassa, igen unalmasnak találja. Aki többször elolvassa, az rájön, hogy hogyan megy végbe a koncentrálás. János itt szinte az unalomig arra a mondatra tér vissza: az Isten szeretet. Az Isten szeretet; minket megelőző szeretet; a Jézus Krisztusban megmutatkozó szeretet; az Isten látását pótló, a másik ember szeretetére indító, a félelmet elvevő szeretet. János nem összevissza ír, hanem koncentrálásának — lehet, hogy egy pillanatra szerzett csendnek — ered-2 Meditáció „Azután elvezették, hogy keresztre feszítsék. Kényszerítettek egy arramenőt, cirenei Simont, Sándor és Rufusz atyját, aki éppen a mezőről jött, hogy vigye a keresztet" (Márk. 15, 20—21). „Viseljétek el egymás gyöngéit, így teljesítitek Krisztus törvényét. Vizsgálja meg mindenki saját tetteit, s tartsa meg dicsekvését önmagának, ahelyett hogy mások elé tárná. Hiszen mindenkinek a maga terhét kell hordoznia" (Gál. 6, 2. 4. 5). Te akartad így, Uram. Megyünk az úton, aztán valahogy munkába kerülünk, ismeretlen emberként a te országod számára — senki fiaként. Uram, te mégis elfogadod a segítséget! Még azt sem nézted, hogy tette szívből jön-e, parancsszóra vagy kényszerből, vagy a megrettenéstől — ám elfogadod. Tehetetlen, szegény ember segít téged — a Mindenhatót. Mert te élni akartál a földi ember segítségével. Rászorulnék Uram én is a mások erejére. Hosszú és rögös igen gyakran az ember útja, még inkább, mikor egyedül járja azt. Mégis elhárítom a karokat, amelyek felém irányulnak. Egyedül akarok tenni mindent. Egyedül akarok látni mindent a magam szemével, a magam látásával. Egyedül akarok harcolni, egyedül akarok győzni. Bár mellettem van talán egy jó barát, egy hűséges hitves, egy szerető testvér, egy jó szándékú szolgatárs — mind te állítod mellém őket — és én mégis sokszor feléjük se nézek. Pedig csak közösen tudnánk segíteni egymáson. Ahogy te elfogadtad azt a cirenei embert, adj kegyelmet Uram, hogy felismerjem és elfogadjam életem útján élet-útam minden Simon-társát, még akkor is, ha csak kényszerből találtunk egymásra. Kottái Rezső ménye ez a grandiózus gondolatmenet. Csak egy tanács még: ezt meg kell próbálni, de rendszeresen. Anélkül nem megy. És ne rémüljünk meg, ha az első pár kísérletre csak tátongó ürességet érzünk. Egyet azonban ne tegyünk: ne akarjuk nyüzsgéssel, aktivitással helyettesíteni a koncentrálást. A koncentrálásra, az elcsendesedésre is áll Isten ígérete: megszabadít általa Isten a félelemtől és eljuttat a teljes szeretetre. (Folyt, köv.)
