Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1972-03-01 / 2. szám
XVI. évfolyam 2. szám 1972 március *fc<2rafw/ Hiábavaló húsvét ünneplése ? Weöres Sándor: Ábrahám áldozása Izsáknak hátán rőzseköteg s én hozom a lángot az éjben. Szent bérced, Uram, rideg-meredek, Szikláin az űrben fölértem. Kifullad a mell, elcsuklik a térd, megroskad, aki a csúcsra fölért, metsző nyilallás a szívében. Elhoztam a kést és egy-fiamat, hogy törlődjék az adósság. Máglyámon a lángoszlop kifakad mint ágon a nyíló rózsák. Ott fönn mindent beborít a halál, ébren csak a hűség csillaga áll, hűs csillagod, állandóság. Parancs-szavadat dördülte az ég; Izsákom, kicsi cselédem áldozzam neked. Nem hiszi még, hogy atyja a gyilkosa légyen. Tiéd a legbölcsebb akarat, jótetteiden szeplő nem akad, érzem, vallom, de nem értem. Kérdezte Izsákom: „Édesapám, itt vagy te a tűzzel, a késsel, de hol van az áldozat, édesapám, kit vágsz, mit vágsz le a késsel?“ Feleltem neki: „Gondos az Úr, kis bárányt küld ide áldozatul, azt vágom majd le a késsel." Gyermekgyilkos mindannyi szülő: nem-lévőt létbe rántott és meghal aki e világra kijő — Te rended ez így: legyen áldott. Parancsod, Uram, szentség nekem, ' Nem kérdezem én, mivégre, pengémet a gyenge torokra teszem, ' pefriyén sercegjen a vére! Majd hajnalod újra fejemre hull s mint elszáradt fa magtalanul tárulok a sugaras égre. Jó vagy — tudom én, de nem érthetem: ím nyílik a mennyek boltja és éledez, örvend, zeng a szívem! Gödölyét küldtél a bokorra: minket fölemelsz és áldozatul értünk ártatlan gödölye hull vergődve a vérbe, pokolba. „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk“ (1 Kor 15,17. 19). Hála Istennek, úgy látszik kiment a divatból, hogy a húsvét ünneplése, a húsvéti igehirdetés, ikerállapotba lépett a tavasszal. A virágszirmos szózuhatagok a természet ébredéséről és az abból fakadó frázisok gátlásmentes burjánzásának az ideje lejárt. Ma egészen más szelek fujdogálnak. Egyrészt a keresztyénség szociális ténykedésére esik minden hangsúly, másrészt Krisztus testben való feltámadását határozottan tagadják — úgynevezett egyházi tanítók, professzorok is — és ennek pótlásául a szellem, az eszmei kincs továbbélését hirdetik. Persze húsvétot lehet így is ünnepelni. De ez ugyanannyit ér, mint a puszta megszokáson, tradicionális alapon való ünneplés. Krisztus személye így teljesen háttérbe szorulhat. Ez pedig nem más, mint a keresztyén hitnek a tönkresilányítása. Mert a keresztyén hit Krisztus-hit. Teljesen az Ö személyéhez tapad. Csak így nyerhet teljességet. Egyébként, mégha bármily dicséretre méltó részletet ragad is ki és csak azt látja maga előtt, csak azt hajszolja, menthetetlenül csődbe kerül. Mert a rész sohasem lehet egyenértékű az egésszel és a résznek az értéke nem lehet több annál az egésznél, amelynek csak része. Minden szellemi és gyakorlati praktikával szemben azt mondja Pál apostol a korinthusiaknak és nekünk: Krisztus feltámadása a döntő tényező! Az ő személye jött elő a nagypénteki sírból, mindannak ellenére, hogy elménk, értelmünk nem foghatja fel és nem magyarázhatja meg. De még kevésbé tudná felfogni és megmagyarázni, hogy Krisztus feltámadása és a tanítványok előtti valóságos megjelenése nélkül hogyan lehettek a gyáván megbújó tanítványokból, akik Mesterük tökéletes elhalálozásának tudatában voltak, egyszerre bátor hitvallók és később mártírok. Erről egyébként Pál is meg volt győződve „pálfordulása“ előtt és ennek tudatában üldözte a botor hitvallókat, akik ilyen „képtelenségben" tudtak hinni. De amikor a feltámadott és élő Krisztussal volt személyes, drámai találkozása, szemétnek ítélt mindent, amit azelőtt nagyra tartott. Nagyszerű és elbizakodott szellemi szárnyalását is. Azért akármilyen hitet tartalmaz az ember élete — a keresztyén ember élete is —, Krisztus nélkül, éspedig a feltámadott és élő Krisztus nélkül, hiábavaló hit az! Emberi vonatkozásban apró eredményeket érhet el, de a célt, az életben és halálban Istenhez való jutást eltéveszti. Az ilyen hit csak sajnálatra méltó hit lehet. Nemcsak azért, mert az őrá való tekintés és „eszmei kincseinek" az elismerése az élő Krisztus nélkül is sokféle elkötelezéssel járhat, hanem azért, mert az élet végén azután nincs semmi. Mert ha nem Jézus Krisztus törte meg a halál hatalmát, ha csak az e világi életre vonatkozó hasznos szabályokat nyerünk tőle, akkor ez a hit, durván meghatározva, „nem rentábilis". Akkor nyilván „rentábilisabb" az a felfogás: „Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk..." Azért igazság az, hogy akik csak erre az életre akarják elismerni és igénybe venni Krisztust, minden embernél nyomorultabbak. Ámde Krisztus feltámadott! ... és ennek egészen más konzekvenciái vannak. Az anyagi világ fölé emelkedett teste mégis megtartja az anyagi világban élt testiséggel való kapcsolatot. A megdicsőült testben a tanítványok ráismerhetnek arra, aki közöttük járt, velük élt. Most egészen más és mégis ugyanaz! És ez vár életük végén az Ö híveire is. Az ilyen húsvéti ünneplés diadalmas, mert joggal hirdeti: „Halál, hol van a te diadalmad?!“ Kótsch Lajos
