Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)

1972-09-01 / 5. szám

7 _______________________

Feltámadás

„Mennyire halálos a halál?“ — kérdezte egyszer egy újságíró, amikor a híres angol tudós, Toynbee legutolsó könyvét ismertette. Toynbee, az élete kilencedik évtizedébe lépett aggastyán, természettudósokat kért meg, hogy erről a kérdésről nyilatkozzanak. Jellemző, hogy nem kért meg teológusokat — talán félelemből vagy csak az általános irányzatnak engedve, amely a halál kérdését is elszekularizálta, s laboratóriumi kérdéssé tette csupán.

A természettudósok válaszával azonban Toynbee — láthatóan — nincs megelégedve. Hat cikkben foglalkozik saját maga is ezzel a nehéz kérdéssel. Milyen eredménnyel? — kérdezhetjük, s a válasz eléggé lehangoló. Bár zseniális érvekkel eljut az „esztelen és megalázó" hatalom kicsúfolásához, magatehetetlenül áll meg a megállapításnál, hogy a halál valamiképpen az ember „nem csökkenő bűnösségének“ a következménye. Ebben a magatehetetlen mondatban viszont csak az jut kifejezésre, amit Pál már elég régen a „bűn zsoldjáról“ mondott.

De meglepő aztán az aggastyán végső vallástétele, amikor egyik cikkét így fejezi be: „Remélem a kiengeszteltség kilátásának reményében halhatok meg."

E sorok célja nem polemizálás a világhírű tudóssal, hanem figyelemre való felhívás egy nagyon fontos mozzanatra, amely nélkül a még annyira szekularizált halálkérdés sem oldható meg. Az Újtestámentumban a halál mint törvény, mint zsold, mint utolsó ellenség szerepel, amelynek árnyékában egyedül szemlélhető az emberi élet. S az Újtestámentum csak még egy nagyobb hatalomról tud és ez Isten, aki nem halottak, hanem élőknek Istene. Ezért feltámadáshit a keresztyén hit, s nem rekedhet meg a halál elbűvölő szemléleténél.

Persze, hogy a feltámadáshittel is történtek visszaélések! De a feltámadáshit nem hit valami meghosszabbított világban, nem hit az emberi test molekulái átalakulásában, nem valaminek a továbbélésében, amit nem tudunk észokokkal megmagyarázni. A feltámadás bizonyossága, azaz hit a jövőben, amelyet nem eksztázissal vagy vágyálmokkal magunk építettünk ki, tulajdonképpen azonos az Istenben való hittel, s csak ha Ö van, ér valamit egyáltalán

(folyt, a 4. lapról)

Az örök élettel kapcsolatos kifejezések meglehetősen gyermekien hatnak. Né feledjük el, hogy itt jelképekkel, szimbólumokkal van dolgunk. A hófehér ruházat például a tökéletes tisztaságról beszél, az arannyal kirakott utcák a mennyei gazdagságról, a pálmák pedig a győzelmet jelképezik. A szentíró tudja, hogy az, amiről itt szó van, az olyasvalami lesz, amit fül nem hallott, szem nem látott s amit Isten készített azoknak, akik Őt szeretik.

Hazatalálás

Az örök élet az Úr Jézussal jelent meg a világban. Hisszük, hogy feltámadása által minden megváltozott. Az új szövetség nem lenne új, ha ez nem történt volna meg. Ezért a meghalás keresztény szempontból azt jelenti, hogy hazahívnak bennünket. Innen a kép: a keresztény élet szüntelen vándorlás, útban levés, közeledés a mennyei hazához. Ebben az értelemben — szimbolikusan — otthonunk feliratává tehetnénk mi is azt a mondást, mely br. Podmaniczky Pál professzornak, az evangéliumi ébredés jeles munkásának soproni villáján állott, valóságosan, az utcáról is olvashatóan: Ez csak földi hajlék, örök haza odafent vár.

A hosszabb-rövidebb bolyongást, vándorlást végül is a hazatalálás követi a keresztény hívő számára. Erről a hazatalálásról szép verset írt József Attila. A bogárkát említi, de az Isten felé tartó embereket érti rajtuk:

.....füvek is kinőnek már a dombon,

szívünk szép, zöld tüzek égnek,

hogy az elfáradt bogarak mind hazataláljanak

ha esteledik,

s az Úr,

nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban ott áll az útjuk végén.“

Amikor jobb lenne nem lenni

A gyász azt jelenti, hogy elvesztettünk valakit, akivel egyek voltunk. Mindenki találkozott már vagy találkozni fog a gyásszal. Akit gyász ért, úgy érzi, mintha egy más világba lépett volna be. Ez a világ igen könnyen egy bezárt világgá lehet. Ez az oka annak, hogy bizonyos „distanciát“ érzünk a gyászoló felebarát irányában. Sokan átéltük, hogy milyen nehéz megfelelő szavakat találni, valamit is mondani vagy írni számára. A gyászolót ez a helyzet könnyen izolációba vezeti, melyben az önmagával való elfoglaltság a domináló. Néha igen sok egoizmus rejtőzik a gyászban. Van úgy, hogy az ember önsajnálata nem ismer mértéket.

A gyász is az élettapasztalatokhoz tartozik, melyeknek urává kell lennünk. A keresztény hit sosem rejtette el a gyász okozta fájdalmat. A Biblia sokat tud a könnnyekről, éppen ebben az értelemben. Maga Jézus is sírt egy barátja sírjánál. Gyászolókkal találkozott és vigasztalt. Jó lenne nem elfelejteni, hogy ezt most is teszi!

Jusson eszünkbe, hogy gyászunk révén növekedhetünk bensőnkben. A megpróbáltatások is az Istennel való találkozás helyeivé válhatnak. Felejtsd el azt az időt, amit szükségben töltöttél — tartja egy régi mondás —, de amit tanultál, azt ne felejtsd el! A viszontlátás gondolatában is van vigasztaló, de a fő hangsúlyt semmiképpen sem erre kell helyeznünk. Aminek mindenekelőtt örülnünk kellene, az az, hogy — szeretteinkkel együtt — Istennel találkozhatunk.

a hit is! Az élők Istene nem „szűnhet“ meg és az sem, akit Ő tart.

Ez bizonyosan egészen más, mint amit a mi emberi fantáziánk szívesen hallana, de merőben eltér attól is, amiben Toynbee bizakodik! Mert a halálnak van szekuláris szemlélete, de nincs szekuláris orvossága. Már a régiek is tudták, hogv ellene semmiféle füvészkertben nem terem gyógyír.

Csak a feltámadáshit, amelynek a feltámasztott Jézus Krisztus a záloga és „modellje“, tud az orvosságról. Csak ez a hit képes a „halál fullánkját“ kihúzni. Enélkül az ember — a Toynbee kötet német fordításának címe szerint— csak „a vonal, a határ előtt“ állhat, de menthetetlenül elveszve. Az írás szerint — kárhozatban! S akkor bizony nagyon „halálos a halál“!