Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1972-09-01 / 5. szám
3 ÚT/TRR5 A meghalás lélektana Pár esztendővel ezelőtt néhány chicagói teológus kereste fel Elisabeth Kübler-Ross pszichiátert, hogy felvilágosítást és alaposabb ismereteket szerezzen az emberi élet utolsó szakaszáról, az un. halálos betegek megnyilatkozásai alapján. Ennek a kapcsolatfelvételnek az érdekes eredménye, hogy megindítottak egy évenként megismétlődő kurzust, melyen orvos- és lelkészjelöltek vesznek részt. Elisabeth Kübler könyvet is írt e szokatlan tevékenységről. A betegekkel való kontaktus alapján öt fokozatból álló rendszert állított fel Kübler-Ross. Első stádium a tagadás. A beteg nem akarja akceptálni, hogy a reménytelennek látszó helyzet rá, éppen őrá vonatkozik. „Nem, nem lehet igaz!" Kétségbeesett tagadás a spontán reakciója. Ennek az állapotnak megvan a maga fontos szerepe, hoszszabb távon. Alkalmat ad ugyanis arra, hogy az ember lassanként más, kevésbé radikális védezési állást, attitűdöt foglaljon el. Ezután jön a düh stádiuma. „Miért éppen én?“ — kérdezi. Az egyik interjú alany, egy 50 év körüli fogorvos volt. Gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvedett. Hangján is érződött az ellenkezés, amikor így beszélt: „Egy öreg embert láttam az utcán. Srác-korom óta ismerem, 82 éves és senkinek sincs már hasznára. Felébredt bennem a gondolat, hogy miért nem inkább az öreg Georgot kapta el ez a nyavalya?“ — A düh ilyenkor mindenki ellen irányul: az orvosok, ápolók, hozzátartozók, szobatársak ellen. így sokan sértődöttekké válnak és kerülik az illetőt. Harmadik állomás az alku. Az ember dolgokat gondol ki, melyek ha nem is szüntetik meg, de későbbre tolják a halálos kimenetel bekövetkezését. A legnehezebb természetű páciens például olyan szelíd lesz, mint egy kezes bárány. Mintha azt várná, hogy megváltozott magatartásáért az élet meghosszabítása lenne a jutalom. Ebben a helyzetben testüket többen a tudományra testamentálják, például anatómiai célokra. Egy operaénekesnö rosszindulatú arcbetegségben szenvedett. Könyörgött, hadd énekelhessen még egyszer, utoljára. A halál talán így várni fog még egy kicsit. Énekelt is — és a halál várt is, jegyzi meg Kübler-Ross. Az utolsó előtti állomás a depresszió, a teljes lehangoltság állapota. Ez két részre osztható. Először is a sorozatos veszteségek miatt lehangolt, me^ lyekben része volt. Műtét következtében talán testének egy lényeges részét veszítette el; ereje fogytán van; hiányoznak a barátok, a hozzátartozók, az otthon, mindaz, amihez szokva volt. — A másik, a súlyosabb deprimáló ok: a bánat afelett, hogy azt fogja elveszíteni, ami számára a legértékesebb volt: az életet. Ezt az emocionális-érzelmi előkészületet nem szabad megzavarni azzal, hogy például hamis reményekkel tápláljuk, biztatjuk. Ezzel csak megnehezítjük a nyugalmi állapot, a teljes megbékélés felé való törekvését és haladását. Az ötödik stádiumot akceptálásnak nevezhetjük. A beteg belenyugszik az ítéletbe és kijelenti: Nem sok időm van hátra, rövidesen meghalok. Egy asszony, aki a következő napon meghalt, kijelentette: „Úgy érzem, olyan ez mint egy csoda. Készen vagyok — és nem is félek.“ Ezelőtt nem nyugodott bele, hogy hamarosan meg fog halni. Az akceptálás állapotára a passzivitás jellemző. Az érdeklődési kör tetemesen beszűkül. Egyedül szeretne lenni. A külvilág hírei és problémái nem érdeklik. — A hozzátartozók megnyugodhatnak, hogy csak akkor tud valaki ilyen békességesen kikapcsolódni, ha már keresztül dolgozta magát saját meghalásán. Ez az a stádium, amikor a hozzátartozóknak több segítségre és megértésre van szükségük, mint magárak a betegnek. Kübler-Ross doktornő aktuális könyvének címe: On Death and Dying. Német és svéd fordításban is megjelent. -—skt — Jó hírek Dél Amerikából örvendetes aktivitásról és fejlődésről számolhatunk be olvasóinknak Argentínából. Hefty László Buenos Aires-i lelkész két jelentéséből közlünk az alábbiakban részleteket. „Egy évvel ezelőtt iktattak be a Buenos Aires-I magyar evang. gyülekezet lelkészi állásába. Az év folyamán minden erőnket és időnket arra használtuk hogy a még aktív gyülekezeti tagokat lelkigyakorlatokon, bibliaórákon és hitben elmélyítsük. örvendetes haladásról tudunk számot adni. öt osztályban folyik a gyermekek és fiatalok hitoktatása. Az egyik osztályt egyetemista ifjaink tanítják, egymást váltva. — Női csoportunk nagy áldozattal, kitartással és szeretettel igen jelentős munkát végez az öregotthonokban élő és kórházakban szenvedő honfitársaink érdekében. Ök rendezik a közebédeket is evangélizációs előadásaink és missziónk keretében. — Újra megalakult énekkarunk tizenhat taggal, Keve László vezényletével. Négy szólamban dicsérik az Urat istentiszteleteinken, előadásainkon. Férficsoportunk — egyházkerületeinkben az egyetlen — bevezette az őrálló szolgálatot. Minden tag három-nógy még nem aktív családot vállalt, őket rendszeresen látogatja, meghívja az igehirdetésekre, ellátja hitbuzgalmi lapokkal és imádkozik értük. Az elmúlt évek során elmaradt javítási munkákat lelkesedéssel végzik és bőkezű adományaikkal lehetővé tették a parókia kifestését, a fűtőberendezés megújítását és az óvoda teljes felszerelését. Közreműködésükkel lehetővé tették HITÜNK című lapunk havi megjelenését. Megalakult a missziós csoport is húsz fiatal házaspárral. Megindítottuk a hivatalos eljárást, hogy megszerezzük a jogi személyiséget avval a reménységgel, hogy mint önálló és ingatlannal bíró gyülekezet, egyházközösséget alkothassunk a környékbeli testvér protestáns csoportokkal. Szétforgácsolódva a jövő nem sok reménnyel biztat a gazdasági nehézségekkel egyre inkább küszködő Argentínában. Híveink közül sokan nyugdíjba mentek, és évente öt-hat család tovább vándorol, főleg Észak-Amerikába vagy vissza Európába. Ifjainknak több mint a folyt, a 4. lapon
