Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1972-01-01 / 1. szám
úr/m/ism _ A magány UTÓSZÓ Kevés cikkéhez kapott az ÚTITÁRS az utóbbi években annyi hozzászólást, mint Szente Gabriella háromrészes sorozatához, amely a magányt tárgyalta, örülünk, hogy olvasóink izgatottan várták az izgalmas téma további menetét és örültek a cikkek végén a „folyt, köv.“- nek. A cikksorozatnak vége. Újra bebizonyosodott, hogy az ilyen nehéz élethelyzeteket legjobban az tudja megvilágítani, akit szintén „szorít a cipő". Elméleteink, eszmefuttatásaink alig, vagy csak hézagosán tudják pótolni a személyes átélést. De ez a felismerés nem túlozható el a végletekig. Mindig fennáll ui. a veszély is, hogy aki benne él egy bizonyos helyzetben, az már „nem látja a fától az erdőt“, azaz nincs meg már hozzá a kellő távlata, hogy objektiven szemlélje helyzetét. Óvatosan mondom ki, de szeretnék elgondolkoztatni vele: csak kétféle magányos van. Az egyik, aki önként vállalta, bizonyos megfontolások alapján, tudatosan az állapotot, s a másik, akire rászakadt. Ez a második csoport a nehéz. Mert a magány mindenféle formájában mindig az engem körülvevő világhoz való helyes viszonyomat zúzta szét. Itt most az teljesen mindegy, hogy házastársat veszítettem el, vagy egyszerűen kivonultam a világból. Az eredmény egyformán sújt: beteg lettem. Talán ez a beteg-voltom tudatos felismerése és számontartása a legnagyobb feladatom, mint magányosnak! De ezt kell azoknál is elmondani, akik önként vonultak magányba. Láttuk a cikkekből, hogy a magány igen érzelemszabta állapot. Az érzelmek pedig állandóan változhatnak. Ezért nem kerülik el a magány kríziseit a remeték és a szerzetesek sem, mert az egészséges, környezetben viruló emberi élet újra és újra fellázad a környezetmegvonás ellen. Senkinek nem lenne szabad makacsul magányosnak maradnia, ha közben megváltoztak azok az alapmotívumok, amelyek annakidején a magányt mint legelfogadhatóbbat ajánlották. A magány erőltetése szintén betegséget jelent. Mégis pozitív hanggal szeretném zárni ezeket a megjegyzéseket. Bár született nem-magányos vagyok, mégis megdöbbent az a „minőségi többlet“, amit az emberiség legtöbbször magányos alkotóinak, tudósainak, gondolkodóinak BECSBŐL ÍRJÁK... „Az osztrák evangélikus egyház zsinati bizottsága 1971. dec. 31-vel fel akarta számolni a magyar munkát, a következő megindokolással: a) Az Ausztriában élő magyarok teljes egészében olvadjanak be az osztrák életbe . . . b) Az ausztriai magyarok eddigi védekezése a beolvasztás ellen a nemkívánatos magyar nacionalizmus egyik megnyilvánulási formája, c) A magyar menekültek számának évenkénti csökkenése nem indokolja az újmenekültek közti munka folytatását... e) Az egyház anyagi helyzete és az ausztriai lelkészhiány igazolja a magyar munka megszüntetését..." „. . . Sakrausky püspök jelenlétében a zsinati különbizottság meghallgatta a magyar Egyháztanács négy tagjának helyreigazító megállapításait a fenti érvekkel szemben. Ezután a zsinati különbizottság nem azonosította magát a zsinati bizottság egyes tagjainak véleményével és az alábbiakat javasolta a zsinati bizottságnak: a) Az 1972 márciusában összeülő evangélikus zsinat a Magyar Leikigondozó Szolgálat egyházjogi elismerését változatlanul tartsa fenn és részére biztosítsa a magyar nyelven történő lelkigondozó munka és igehirdető szolgálat teljes szabadságát. Erre a munkára Bécs székhellyel továbbra is — egyelőre 4—5 esztendőre — vállalja egy lelkész fizetését. b) A Magyar Lelkigondozó Szolgálat anyagi támogatását 1973. jan. 1-vel szüntesse be . . „Az előállott kényszerhelyzet következtében — miután magunkra maradtunk — számba kell vennünk gazdasági lehetőségeinket, össze szeretnénk állítani azon híveink és barátaink névsorát, akik az Ausztriában kötelező egyházi adófizetés mellett hajlandók rendszeresen támogatni a magyar szolgálatot...“ Prezsbiterválasztás és vizitáció Kölnben „Egyházközségünk most választotta meg új 20 prezsbiterét és 12 pótprezsbiterét, 8 évi időtartamra. Szavazásra jogosult egyháztagjainknak több mint 50%-a adta le szavazatát. Meleg együttérzésükre, gyülekezetünk ügyei iránt való érdeklődő szeretetükre hálásan gondolunk. Megválasztott prezsbiterek: Dr. Bánffy Ernő, Dr. Kiss Pál, F. Kiss Sándor, Kölcsey István, Dr. Kürthy Tamás, Lőrinczy László, Mikecz Csaba, Péter János, Ravasz Ákos, Scherer Béla, Soós Gyula, Szabó István, SzeberényiTamás, Veöreös László, Vidonyi János, Wallköszönhet! De legfőképpen faszcinál a Nagy Magányos, aki sem hódolói, sem támadói körében nem tudott megértéssel számolni. S hogy magányos maradt mindvégig, azt utolsó szavai árulják el: Elvégeztetett! Hiszen „meghalni mégis egyedül kell“, ahogy azt Reményik írja. De a magányos meghalásból élet fakadt — magányosoknak is. Hogy éljenek s el ne vesszenek! Szente Gabriellának ilyen értelemben hálás köszönet sokaknak világító cikkeiért. rabenstein Frigyes, Dr. Zimmermann Artur. Megválasztott pótprezsbiterek: Borka Kornél, Csapó László, Csikós Pál, Genzler Klára, Gridi-Papp Árpád, Gyulai Mária, Kanti Péter, Schwerin Erzsébet, Dr. Szabó Lajos, Szűk András, Veress Lotti, Tóth Ferenc. A Tartományi Egyház kiküldöttei egyházi rendünk szerint háromévenként tartják gyülekezetünkben a vizitációt, mely kiterjed egyházunk belső és külső területére — vagyis hitéletére és egyházi ügyvezetésére egyaránt. Ennek eredményét is közölték velünk vendégtestvéreink — Landespfarrer Ness (Münster) és Pfarrer Vermeulen — az utána következő prezsbiteri ülésen és gyülekezeti istentiszteleten, melyen ők is szolgálatot vállaltak. Köszönetüket fejezték ki a vezetők és a prezsbitérium buzgó fáradozásaiért és azért a rendért, melyet a gyülekezet életében, szervezeti és adminisztrációs ügyvitelében találtak. Közlöm testvéreimmel, hogy a csatolt ÚTITÁRS most már közli a befizetési csekkszámát. Közvetlenül ezen a befizetési módon kérjük a lap előfizetési díját rendezni. Becsüljük meg benne az életünk mellé szegődő, jó szolgálatokat tevő barát sok fáradozását.“
