Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1972-01-01 / 1. szám
__.owván: Út vissza önmagunkhoz I. Elidenegülés Magam előtt látom még a szemeket,_ ahogy követelték, hogy mondjam el, ho-* gyan kell gyakorolni á keresztyénsé'get? Hogy kell azt csinálni? Erre szeretnék most hat cikkben válaszolni. Azonban mielőtt ezt megtenném, elmondom, hogyan vélekedem mai ember voltunkról. Láttatok már vidékről nagyvárosba került embert? Megfigyeltétek, hogyan viselkedik? Ahogy az aszfalton lépked, ahogy megáll a kirakatok előtt, ahogy a megfelelő autóbusz után érdeklődik — van abban valami árulkodó. Minden mozdulata elárulja, hogy egy kicsit elveszettnek érzi magát ebben a kőrengetegben. Vagy talán még jobb, ha azt mondom: érzi, hogy nem ez az ő világa, ill. hogy ebben a világban ő nincs otthon. Nem találja fel saját magát, önmagának is furcsává válik. A saját igaz énje otthon maradt a szántóföldek vagy az erdő meghitt világában. Milyen más vagyok otthon, milyen biztosak a lépteim, mennyire tudják, hogy én jövök. Itt elveszett vagyok. Ilyennek látom magunkat. Belecsöppentünk egy idegen világba, amelyben tulajdonképpen nem vagyunk otthon, vagy más szóval: amelyben magunknak is idegeneknek tűnünk. Vagy még jobban: amelyben elidegenültünk magunktól. Egy gyilkos válaszolta teljes őszinteséggel a bíróság előtt, hogy nem tudja, miért ölt. 16—18 évesek rablóbandája csak a vállát vonogatta, amikor indítékai felől kérdezték. „Kisfiam, miért nem imádkozol? — És te apám, miért nem?“ Az arc elvörösödik és kibuggyan a gyanakvó kérdés: tényleg, miért is nem? De nincs rá válasz. Csak érezzük, hogy elidegenedtünk magunktól s attól, aminek teremtettünk. Hogy ezt minek nevezzük, az most teljesen mellékes, azon ne vitázzunk. Ezért sorozatunk címe is: Út viszsza önmagunkhoz. Hadd mutassam be ezt az elidegenülést három ponton, hogy világosan lássuk álláspontomat. 1. Eláradt rajtunk valami hamis szemlélet, miszerint az emberi élet csak agygyal-értelemmel irányítható valami. Nem kell a régi iskola értelem-érzelem-akarat felosztására gondolnunk ahhoz, hogy belássuk ennek hazug voltát. Nem osztom Luther nézetét, aki az értelmet annakidején a „nagy paráznának" mondta. Mert elég csak egy szempillantást vetni mai életünkre, annak rengeteg eredményére s azt kell mondjam, hogy nem szabad homokba dugnunk a fejünket, nem kell szégyelnünk, hogy értelmünk és eszünk van. Eltekintve attól, hogy ez Isten ajándéka, értelmetlen is lenne valami hamis hadat üzenni az észnek-értelemnek, mint valami rossznak. Ami ellen én tiltakozom, az az értelem eluralkodása az egész életen, s az ellen, hogy előtte minden téren kapituláljunk és minden dolgok legfőbb ítélőbírájává tegyük. Nem kétséges, hogy a muzsika élvezéséhez kell valami a megtanulhatóból, ésszel felfoghatóból, de abból még nem lesz a muzsika élvezetté. A virág is besorolható egy bizonyos botanikai kategóriába, de illatát nem a kategóriából tesszük magunkévá. Sőt: az attól teljesen független! Idesorolom azt a kétségbeesett kísérletet is, hogy a szupermodern művészetek élveznitudásához szótárakat készítünk. Pedig azok képviselői legtöbbször azt vallják, hogy semmi „értelemhez szólót“ nem akartak műveikkel mondani. Vagy a másik kísérletünk is idemutat: mindent tudunk az emberi élet keletkezéséről, a születésről, sőt a halálról is. De leírhatja-e azt a tudomány az értelem számára, ami elindíthat egy életet két ember szerelme révén? Vagy jelentenek-e legújabb felfedezéseink gyógyírt egy haláleset miatt megsebzettnek? 2. Hihetetlenül megnőtt az utóbbi időkben a szemünk jelentősége. Ez a két csodálatosan mozgó, beszélő és reagáló szervünk hovatovább eluralkodik az emberi életen. Tanítók panaszolják, hogy a gyerekek nem hajlandók illusztráció nélküli könyveket olvasni; a távolbalátás révén általános problémánkká lett mindent a szem számára való prezentálás. Milliós példányszámúak a csak képpel „mesélő“ könyvek és füzetek. Mindent a szemünkön keresztül akarunk birtokba venni. Ugyanez vonatkozik a szexualitás kérdéseire is. Amikor diákjaimat megkérdeztem, hogy a szexualitás minden mozzanatát tárgyaló tankönyvüket milyennek találják, a válasz ez volt: jók benne a képek. Eszükbe sem jutott, ______2 hogy a szöveget el kellene olvasni. E felismerést hasznosítják a maguk számára a propaganda eszközei s ma már a legjelentéktelenebb cikk sem adható el, ha az optikusán nem szólítja meg az embert. Az Isten teremtett világának millió csodáját láthatom, ezért ujjongok, hogy szemem van. De tiltakozom az optika ilyen mérvű eluralkodása ellen. 3. Valami hamis és alaptalan igény azt mondatja velünk, hogy nekünk mindent meg kell nyernünk. Az ember azért van, hogy állandóan nyerjen. Nyerjen tudása, tapasztalatai, látása által. Mindig nyertesnek kell lennie, s ezt a törekvést teljes mértékben elfogadom. Igaz, egy megkötéssel. Soha nem tudja igazán nyereségeit élvezni az, aki legalább egyszer nem tanult meg veszíteni. Egyik fiamon, de általában gyermekeinken figyelem ezt a nehéz iskolát: nem tudnak veszíteni. A veszítést, ill. a nem-nyerést katasztrófának tartják. És szégyelni valónak. És ez ellen felemelem a szavamat, mert nyerni csak az tud, aki veszíteni is tud. Ez szabály a lelki életben. Jézus szerint mit használ annak, aki az egész világot megnyerte ugyan, de önmagát elveszíti? Mert ha valaki meg akarja nyerni az életét, elveszti azt. A lelki életnek ez az egyik fő szabálya: elveszíteni, hogy azt valósággal megnyerjem. Elveszteni magam, hogy visszataláljak önmagamhoz. De ehhez ezt a három megfigyelést komolyan kell vennem. Ehhez szeretnék segítséget nyújtani e sorozatban, hogy válaszolni tudjak a kérdésre: hogy kell ezt csinálni? (Folyt, köv.) Köszönet A stockholmi karácsonyi istentisztelet után Koltai Rezső lelkész, az Országos Egyháztanács és a gyülekezetek nevében, egy szép és értékes faligyertyatartót adott át Balogh Zoltán volt országos főgondnoknak, 14 évi egyházi tevékenységéért. Balogh Zoltán a szép ajándékért ezúton is köszönetét mond mind az Országos Egyháztanácsnak, mind a hívőknek és további munkájukra, valamint hitéletükre Isten gazdag áldását kéri.
