Útitárs, 1971 (15. évfolyam, 2-5. szám)
1971-09-01 / 5. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP A/t/ZSi/M. / lo^^december vRv My am 6. szám REMÉNYSÉG Minden országnak és minden időszaknak megvannak a „divatos" írói. Norvégiában jelenleg ezek közé tartozik Eli Wiesel. Első könyve 1958-ban jelent meg Párizsban (Az éjszaka, La nuit), de csak tizenhárom évvel később érte el a norvég partokat, fordításban. Közben azonban már három más könyvét lefordították norvégra, s ezek nyomán „Az éjszaka" igen kedvező fogadtatásra talált ez ősszel. Tartalma szerint a könyv dokumentációs jellegű élmény-beszámoló a háború alatti zsidó koncentrációs táborokból, melyek közül Wiesel többel kötött ismeretséget. De a hasonló írásoktól mégis eltér. A hangsúly nem a dokumentáción van. Wiesel a misztika határán mozog. Képei, jelenetei — mint a Nobeldíjas Agnoné — a kelet-európai „zsidó pietizmus", a chasszidizmus talaján születtek, ahol nem mindig lehet megkülönböztetni, mi a látomás és mi a valóság. A mellett a könyv alaptónusa sem bosszú, sem kétségbeesés, hanem — igaz, nagyon halk — reménység. Talán mégis van az emberiségnek jövője, Auschwitz és Buchenwald és a többi halál táborok ellenére. „A legtöbb volt koncentrációs táborbeli fogoly éjszakánkint még most is rémeket lát. Én nem, — mondta Wiesel egy intervjuban az idén Oslóban. — De én rémeket látok, mikor ébren vagyok. S kedvem lenne meghúzni a vészharangot: ébredjetek, nehogy egy új, most már nem a zsidók ellen irányuló, Auschwitz végetvessen ennek a világnak". Wiesel egyéni sorsában tükröződik a zsidó nép utolsó pár emberöltőjének sorsa. Tizenöt-tizenhat éves volt, mikor vége volt a második világháborúnak. Néhányszáz más életbenmaradt zsidó fiatallal a francia megszállók Franciaországba vitték Buchenwaldból. Egy strasbourgi táborban azt a felvilágosítást adták nekik: aki most felemeli az egyik kezét, az franciává lehet. Wiesel felemelte, s ezzel román zsidóból francia zsidóvá lett. Utóbb aztán New Yorkba került, ahol most egyik könyve a másik után jelenik meg. Ha valakinek lenne oka rá, hogy a világot a levegőbe repítse, az a zsidó nép volna, mondja Wiesel. Volt köztük olyan, aki azzal a gondolattal ment a halálba: Ha ez az élet, ha ez a világ, akkor legyen, tessék, csak tartsátok meg magatoknak, minket nem érdekel. De a háború végeztével ennek éf> ellenkezője történt: elég egy pillantást vetni a Nobel-díj nyertesek listájára, hogy felfedezze az ember, melyik nép közül kerül ki azoknak jó százaléka, akik minden erejüket bevetve akarják előbbre vinni a világot. Wiesel könyvei is ilyen erőbevetésről tanúskodnak. Nem reménytelen a helyzet, Auschwitz ellenére, az atombomba ellenére, a faji gyűlölet és szociális igazságtalanság világszerte való felburjánzása ellenére is van reménység. Igaz, húzni kell a vészharangot, de még nem késő. Meglepő ez a pozitív beállítottság épen annak a népnek egy fiától, amely többet szenvedett és nagyobb oka lenne kétségbeesésre, mint bármelyik másiknak. Hiszen lassan már beleszoktunk az Orwell-ek és Huxley-k sötétenlátásába. Vagy talán mégsem meglepő. Mert annak a népnek, amelyhez Wiesel tartozik alapállása a reménység. Tizenkilenc évszázadon át fordult a kegyes zsidó naponkint háromszor Jeruzsálem felé, s imádkozott, hogy visszatérhessen oda, — s a világ nevetett rajta. Tizenkilenc évszázadon át használta a különös köszöntést: Jövőre Jeruzsálemben, — s a világ nevetett rajta. De eljött az idő, amikor mégis meglálthatták az Ígéret földjét és visszatérhettek Jeruzsálembe. Ennek a dolognak politikai vonatkozásait lehet diskutálni, — de az más lapra tartozik. Hogy viszont nem lehet többé fölényesen mosolyogni a vallásos zsidó kegyes imádságán, az tény. Nemhiába ez a címe az izraeli nemzeti himnusznak is: Hatikva, A reménység. Nyelvtudósok mondják, hogy több szemita nép nyelvében a reménységnek még a fogalma is hiányzik. A zsidóságnál ez a szó létük egyik kulcsszava. Oslói írói estjén sok más bibliai kép mellett a bűnbeesés történetére is kitért Wiesel. Lám, milyen tipikusan emberi ez a történet, mondta. Ádámot és Évát kiutasítják a paradicsomból. Mi lenne természetesebb, mint hogy Ádám öngyilkosságot követ el. De nem ez történik. Letelepedik, dolgozni kezd, családot alapít, — ilyen az ember! — Nos, lehet, hogy ilyen az ember. De aki ismerős a bibliájában, az más kulcsot is találhat az emberiségnek ehhez az alapvető vonásához, egy olyan kulcsot, melyet Wiesel szemmelláthatólag nem fedezett fel, de amelyet zsidó és keresztény bibliaolvasók egyaránt felfedezhetnek, ha figyelemmel olvassák Mózes első könyvének a bűnesetről szóló harmadik fejezetét. Ott ugyanis így hangzik az Ür szava az álnok kígyóhoz: Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: az neked folyt, a 2. lapon MEGJELENT AZ ISTEN ÜDVÖZÍTŐ KEGYELME MINDEN EMBERNEK! TITUS 2, ll.
