Útitárs, 1971 (15. évfolyam, 2-5. szám)

1971-09-01 / 5. szám

Az ortodox (keleti) egyház

I.Története

A keresztyénség három nagy, egymással összehasonlítva tanításban és hagyományben többé-kevésbé önálló és egységes felekezetre ágazódik: a római katolikus, az ortodox és a protestáns felekezetre. Számunkra, a „nyugati" keresztyénséghez tartozóknak, e három közül az ortodoxia, a „keleti" keresztyénség, amelynek hivatalos neve: az ortodox keleti egyház, a legismeretlenebb. A „Nyugat" és a „Kelet" megkülönböztetése nem a mai politikai elhatároltság értelmében veendő. A földrajzi megjelölés sem fedi már teljesen a tartalmát, hiszen ortodoxok szerte az egész világon élnek. Keleti egyházon inkább teológiai, egyházi, népi és nemzeti különbséget értünk. Ortodox szóval illetik azokat a filozófiai és teológiai irányzatokat, amelyek eredeti tanításbeli kiindulási pontjukat nem módosítva, mereven ragaszkodnak valamely lezárt tan dogmáihoz és a hagyományokhoz. A keleti keresztyénség ilyen értelemben nevezi magát ortodoxnak, azaz igazhitűnek és az őskeresztyénség hamisítatlan továbbhordozójának tartja magát. A nyugati (a római) keresztyénség pedig a „katolikus", azaz általános, az egész világot átfogó megjelölést igényli magának.

1. A húsvéti feltámadás után Jézus követői szétszéledtek Palesztinában, sőt azon túl Kis-Ázsiában is és mindenütt hirdették az evangéliumot. Már Kr.u. roo körül a római birodalom nagy részén, különösen a keleti provinciákban éltek keresztyének (Galácia, Efézus, Pontusz, Kolosszé, Kappadócia, Róma stb. lásd például Péter 1. levele, Jelenések könyve, Római levél, a két Korinthusi levél). Az idők folyamán, az egyház terjedése és a Jézus kora után felnövő nemzedékek miatt szükségessé vált a meghatározott gyülekezeti életforma és szervezeti rend kialakítása. Maga az Újszövetség tanúskodik erről: püspökök (gyülekezeti vezetők), prezsbiterek és diakónusok álltak a gyülekezetek élén. A külső szervezet kifejlődéséhez az istentiszteleti rend, a diakóniai munka és a belső fegyelem kialakítása is hozzátartozott. A feltámadás-hit továbbadásával és terjedésével egyidejűleg megjelentek más tanítások is az egyházon belül, amelyek különféle filozófiai és nem keresztyén vallási gondolatok befolyása alatt a húsvéti események szemtanúi és az apostolok tanúságtételeit tévesen magyarázták. Ezekkel szemben léptek fel a gyülekezetek vezetői s később a már szervezetileg

„A világkormányzó Űr" Ortodox ikon

megerősödött egyház elöljárói. így került sor a dogmatikai nézeteltérések tisztázására a IV.-VIII. században, a római birodalom örökébe lépő bizánci birodalom területén tartott hét ökumenikus zsinatra.

A zsinatok döntései képezték az egyház tanítását. Ez évszázadokban nemcsak teológiai viták nyugtalanították az egyházi életet, hanem tulajdonképpen két világ összecsapása: a latin (római) és a görög (bizánci) világé. Az egyházjogi és a kultikus kérdések mellett főképp a római püspökök (pápák) és a bizánci államegyház politikai hatalmi viszálykodása készítette elő a IX. és a XI. században bekövetkezett Nyugat és Kelet közötti végleges szakadást.

Az egyik ok az elidegenedésre egy bizánci császári hivatalnok, Photius bizánci pátriárkává való kinevezése volt Kr. u. 857-ben és az azt követő években. A római pápa nem ismerte el az új pátriárkát, hanem annak elődjének, Ignatiusnak a visszahelyezését követelte, Photiust pedig kiátkozta. A Bulgáriában használatos görög szokások helyébe történt latin szokások bevezetése különösen is kiélezte az ellentéteket. Ehhez még hozzájárult az a tény is, hogy Photius több római liturgiái, egyházjogi és teológiai tanítást elvetett. Így például azt a tanítást, amely szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. A két szembenálló fél rövid időre ugyan

kibékült, egy újabb, az egyházi kultuszt illető nézeteltérés azonban tovább mélyítette a szakadékot.

A másik ok az elidegenedésre és a viszály felelevenítésére egy újabb egyházellenes tény volt: bizánci pátriárkává ismét egy állami hivatalnokot nevezett ki a császár. Caerullarius, az új pátriárka nemcsak Photius Róma elleni vádjait vetette fel újból, hanem a nyugati egyház területén szokásos úrvacsorái kovásztalan kenyér használatát is elítélte. Róma válasza erre a keleti egyház szokásának, a valódi kenyér használatának az elítélése volt. Ezzel megtörtént az egyházon belül az egyházjogi vitatkozások után a második szakadás is: felbomlott Kelet és Nyugat között az eucharisztikus (úrvacsorái) közösség. A feltartóztathatatlan és még máig is tartó egyházszakadás 1054-ben következett be. A szakadás fő okát, amely elsősorban minden vitatkozás forrását képezte, a pápai és a bizánci hatalmi vetélykedés alkotta. A római pápa magának igényelte az elsőbbséget (a primátust), amit a pátriárkák nem ismertek el és a bizánci patriarchátus ökumenikus, azaz az egész emberiséget érintő jellegét hangsúlyozták ki.

2. A Palesztinában és Kis-Ázsiában előrenyomult arab hódítás ellen a XI. században megkezdődtek a kereszteshadjáratok, amelyek eredetileg a Szentföld visszafoglalását tűzték ki célul. A kereszteshadjáratok gondolata mögött azonban ott rejtőzött a keleti egyház hatalmi meghódításának és ellatinosításának a terve is. A bizánci birodalom hanyatlása és a mongolok és a törökök terjeszkedése a Rómával való egyezség szorgalmazására kényszerítették a bizánci császárokat. Mindkét, a XIII. és a XV. században tett kísérlet azonban kudarcba fulladt.

3. Keleten már a nagy egyházszakadás előtt, a viszálykodások idején megkezdődött egy önálló egyház, a későbbi ortodox egyház kialakulása. Rómától független fejlődése azonban csak 1054 után erősödött meg.

Az ordoxia hatóköre Keleten már az egyházszakadás előtt is széles volt, ami missziói munkásságának köszönhető. Az ortodox misszió eredményeképpen jöttek létre egész keleten a keresztyén egyházak, amelyek később megerősödve kivonták magukat a bizánci anyaegyház befolyása és fennhatósága alól, s önálló (folytatás a 7. lapon)