Útitárs, 1971 (15. évfolyam, 2-5. szám)
1971-09-01 / 5. szám
ÜT/TfíRS Mi Urunk Istenünk, mily felséges a te neved az egész földön, aki az egekre helyezted dicsőségedet. . . Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját, a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember— mondom —, hogy megemlékezel róla és az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél; juhokat és mindenféle barmot, és még a mezőnek vadait is. Az ég madarait és a tenger halait, mindent, ami a tenger ösvényein jár. Mi Urunk, Istenünk, mily felséges a te neved az egész földön! (Zsolt. 8). Egyik legkedvesebb gyerekkori emlékem az, hogy abban a kis faluban, ahol felnőttem, a faluvégi kacsaúsztató gödör partján nyári esténként kifeküdtünk a fűre a barátaimmal. Hanyatt feküdtünk és minden program és programozás nélkül bámultuk a csillagos eget. Azután elkerültem a világ túlsó oldalára és mikor Pali fiam már elmúlt kétéves, átjöttünk Heidelbergbe. Pali egy betonvárosban született. Amikor megérkeztünk Heidelbergbe és a Neckarpartján először tettünk kirándulást, Pali, aki akkor még nem volt egészen hároméves, percekig körülöttünk totyogott; nem tudta, hogy mit kell a természetben csinálni. Aztán meg is kérdezte: „Mami, itt mit csináljak?“ Ezzel a két képpel szerettem volna ezt az egészen problematikus helyzetet ábrázolni, ill. bemutatni, amelyben benne élünk. Egyik oldalon a fejlődő kamasz hanyatt fekvő csodálkozása, hogy milyen gyönyörű szép ez a csillagos ég — és a másik oldalon a betontengerben született gyermek ideges kérdése, hogy mit kell csinálni a fűszálak és a fák között. Ez a két kép nemcsak személyi emlék, hanem azt hiszem, tipikus mai világunkra, amelyben a tendencia az hogy egyre inkább kiszakadunk azokból az összefüggésekből, amelyeket azelőtt természetes összefüggéseknek neveztünk. Az élet egyre inkább művi lesz — mesterkélt. Egyre inkább hozzátartozik az életünkhöz minden olyasmi, ami nem természetessé teszi az életet. Kezdve a vízcsaptól, aminek a mesterkéltségét csak akkor vesszük észre, amikor elmegyünk valahová a tenger partjára, egy szigetre nyaralni — és ott nincsen vízvezeték. Egyszer csak rádöbben az ember, hogy az valahogyan hiányzik. Vagy amikor az embernek sietős a dolga, de úgy programírozott, hogy egy óra múlva a tetthelyen kell lenni — Meditáció Amit elfelejtettünk Egünkön kerengő műholdak . . . űrkutató rakéta száguld. Titkok? „Nincsenek már!" Maholnap a Tejút taposott országút! Legyőzzük a földet alattunk és a csillagokat felettünk! De valami bús rontás rajtunk: csodálkozni — elfelejtettünk! Hisz mint a virág szűzi kelyhe, a titkok előttünk kinyíltak. Nyomába se érünk lihegve beteljesedett álmainknak! Mégis, mégis . . . koldusok lettünk! Mert valami bús rontás rajtunk: csodálkozni — elfelejtettünk! Csodálkozni a kis fűszálon, a csillagon és harmatcseppen, aranyruhájú napsugáron, pacsirtán, ha magasba reppen . . . hogy éjjel békén nyugodhattunk és reggel frissen ébredhettünk! Jaj, valami bús rontás rajtunk! Csodálkozni — elfelejtettünk! Istenem, vedd le rólam, kérlek! Csodálkozni szeretnék újra! Titokzatos, halk rezdülések ... Zendül a hárfa néma húrja! Ólmos, nehéz álomból ébred. Ki játszik rajt'? A szél? A Lélek? Igaz-ez? Zendül a dicséret! Csodák csodája! Űjra élek? Igaz ez? A nap újra felkel? Irgalmas arcod újra látom? Járhatok csodalátó szemmel ezen a vak, józan világon? Mámorosán! Hiszen a régi elmúlt! Nem kell újjal foltozni! Lehet énekelni, örülni és csodálkozni! . . . Csodálkozni! T. E. csak éppen útközben defektet kap az ember. És akkor ott áll, abszolút tehetetlenül és nem tudja, hogy mi lesz. Nemcsak a program borult fel, nemcsak mérgelődik az ember, hanem kára is van, és rájön, hogy az autó mennyire művivé tette az ember életét, mennyire igézetében él az ember és kötve van hozzá. Az egyik oldalon a csodálat, a természet csodálata, a másik oldalon pedig nem tudunk a természettel mit kezdeni. És ezért jönnek a műanyagok, jönnek a művi, a mesterkélt dolgok, amelyek sok mindent igyekeznek pótolni, sok mindenben az ember életét természetessé szeretnék tenni, de nem teszik természetessé, hanem pontosan az ellenkezője következik be. Fenti zsoltár persze hogy nagyon régi dolog, hiszen jó pár ezer évvel ezelőtt íródott; de ennek a szerzője egy valamit még megőrzött: ti. csodálkozni tudott. Ami a modern embernél hiányzik, hogy már alig tud, már nem tud csodálkozni. Mikor most az amerikaiak fenn voltak a holdon, gyermekistentisztelet után megkérdeztem: „Mit szóltok hozzá, hogy fenn vannak a holdon?“ — az egyik kb. 11 éves gyerek azt mondta: „Igen, a Fra Mauronál vannak.“ És ezt úgy mondta, mint amikor én gyerekkoromban azt mondtam, hogy a kacsaúsztató túlsó oldalára megyünk kirándulni. A Fra Mauro kráter, amelyiknek a partján leszálltak akkor az űrrepülők, neki olyan természetes és magától értetődő volt, mint nekünk valamikor a falu túlsó vége. Azt hiszem, ennek a konferenciánknak az is egyik nagy-nagy feladata kell legyen, hogy a tudomány adta perspektívákon keresztül próbálunk megismerkedni azzal a valósággal is, amit életnek nevezünk; hogy minden tisztelet és minden tudás, minden felvilágosodás és felvilágosodottság mellett az ember megpróbál rácsodálkozni arra, hogy milyen hihetetlen nagy valami az, hogy van élet a földön, a világon, a világmindenségben és hogy van olyan speciális élet, amit emberi életnek lehet nevezni. A zsoltáríró ezt úgy fogalmazta meg a maga régi módján, hogy kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál vagy az Istennél. Az ember majdnem olyan, hogy nem illik bele a világba; majdnem olyan, hogy csak egy lépés kellene neki, hogy e világon kívül legyen. Ha csak artificiálisan, művi alapon akarjuk megérteni, sok mindent megértünk az emberből. Hadd említsek csak ilyen kifejezéseket: szociológia és pszichológia, pszichoterápia, és mindenki rá fog jönni arra, hogy milyen hihetetlenül komplikált, szövevényes az a valóság, amit emberi életnek nevezünk. Ha ennek a konferenciának csak az lesz az eredménye, hogy sokan erre a magától értetődő természetességre, természetszerüségre megpróbálnak most egy kicsit rácsodálkozni, akkor nagyon sok mindent értünk el, mert akkor lesz érthetővé az, amit Schweitzer Albert mondott: „Félelemteljes tisztelet az emberi élet előtt.“
