Útitárs, 1971 (15. évfolyam, 2-5. szám)
1971-07-01 / 4. szám
5___________________________________________ Szente Gabriella: A magány I. BIOLÓGIAI - TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Az embernek nem természetes állapota a magány. Ádám, az első ember nem volt soxáig egyedül, mert az Ür belátta, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni". Biológiai adottságaink szinte kizárják a magányos életet. Hosszú gyermekkorunk alatt szükségünk van a szülői gondozásra, később az élettársra, idős korban a segítségre. Gyenge testalkata, korlátolt lehetőségei, számos ellensége miatt az ember mint egyed és faj nem élhette volna túl a veszélyeket egyedül. Ellenkezőleg: a biztos halált jelentette a magára maradottsága. Sem az önvédelem, sem a táplálékszerzés, sem az utódok felnevelése nem volt lehetséges egyedül. A gyűjtögető-vadászó életformában, sőt később az állattenyésztő-földművelő fokon minden kéz hasznos, szívesen látott volt. A ma egyedül élők (felnőtt, nemházas fiák, esetleg özvegyek, árvák, idős szülő stb.) természetes részt képeztek a nagy családi közösségben, nem voltak csak megtűrtek. Nem is lakhattak-élhettek volna másutt, mint közösségben, mert erre nem volt lehetőség. De nemcsak az élet továbbvitele — hanem a kultúrális haladás is kötve volt a közösségi élethez. Hosszú volt az út a közös vadászatoktól, a közös védelemtől és kultusztól az egyéni teljesítményekig. Hammurabi törvénykönyve, Homérosz eposzai, Caesar hadjáratai vajon mennyiben csak egyéni prestációk? — Egy biztos: az emberfaj haladása egyének és csoportok bölcsei hatásaiból született. Közben pedig az egyén élete a család, legtöbbször a „nagycsalád" (aül, zadruga) szigorúan megszabott, de biztonságosan megszabott keretei közt folyt. Senki nem volt fölösleges, mindenkinek megvolt a helye, a feladata. A legnagyobb büntetés volt a kitaszítás a nemzetségből, vagyis a száműzetés. Idegennek lenni akkoriban annyit jelentett, mint egyedül lenni, magányosnak lenni. És ez volt a legnagyobb büntetés. Mert a magány akkoriban érzelmi és érdekközösség hiányát, érzelmi és érdekközösség nélküli létezést jelentett. Ezek a régi idők természetesen ismerték a magányos ember fogalmát is, de csak két értelemben: í. A kivételes ember önként választott remeteségét és a 2. Kultusz által előírt rövid időtartamú elvonultságot. í. Szentek, bölcsek, hegyi remeték, erdei emberek többé-kevésbé általánosak voltak a lekülönbözőbb kultúrákban (kivéve a mi korunkat, amikor még a szerzeteseket is a világba, az emberek közé hajszolják, konkrét, praktikus feladattal). Jézus a pusztába vonult, mielőtt tanítani kezdett, Buddha, Zarathustra úgyszintén. A gépi civilizáció beköszöntése előtt elterjedt volt a nézet, hogy a magányban tisztul, érlelődik, magára eszmél az ember. (Korunk csak a kézzelfogható tettet értékeli, azt amit mérni lehet.) 2. A ma még élő, un. természeti népeknél látjuk azt a — régebben általános — szokást, hogy a családi, törzsi élet közepette az egyén rövidebb-hosszabb időt magányban tölt s így bizonyos feladatra előkészül. Az amerikai indiánoknál az ifjú, mielőtt férfivé avatták, a vadonban elmélkedett és jelet várt a Nagy Szellemtől. Afrikai népek a leányokat zárták el férjhezmenetelük előtt (azután már úgysem lehettek többé egyedül). Az ázsiai sámán-hitű népeknél a fiatal sámán elrejtőzött, mielőtt hivatalát elfoglalta. Érdekes volna folytatni a példák sorát, de bizonyításra ez is elég. Mit akarunk bizonyítani? Azt, hogy az emberiség történetében új jelenség a tömegben fellépő magányos ember. A természetes emberi közösségek szétestek vagy szétesőben vannak, nem töltik be funkcióikat (miért nem, az messzemenő szociológiai vizsgálathoz vezetne). így elvesztik vonzóerejüket és egyre többen kényszerülnek az egyedülélésre, vagy a korszellem hatása alatt maguk választják azt, mert tetszetősebb. Ismerjük a fiátal fiút, leányt, aki elköltözik a szülői otthonból; a fiatal férjet (olykor feleséget), aki inkább a kötetlen legényéletre vágyik és válni akar; az idős anyát, aki inkább az öregek otthonába vonul, mint a leányához. A család nem tölti be feladatát, sokak számára értékét veszti (vagy feladatait intézményesítve az állam, a város, a kanton, tehát egy adminisztratív szerv veszi át). Az új tömegérzés, az érzelmi elszegényedés mellett a termelési viszonyok is elősegítik az atomizálódást: régen legtöbben a születési helyükön dolgoztak, élték le az életüket — ma valóságos népvándorlás folyik a nagy iparcentrumok felé. (Folyt, köv.) ÜT/TRR5 MEDITÁCIÓ „Máskor így szólt a néphez: Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel keresztjét mindennap és kövessen engem. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét énérettem, megmenti azt. Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de önmagát elveszíti, vagy magában kárt szenved“ (Luk.9,23—24). Urunk, a te kereszted mintha valóban csak a tied lenne. Neked nem volt kereszted, a mienket jöttél keresni a földön. Életednek útját, szenvedéseidnek hosszú útját vállaidra vetted — a világ bűneit! Az én bűneimet is. És most azokkal mégy, a mi keresztjeinkkel a Golgotára. Roskadozol, szenvedsz, de jársz. Te tudod egyedül, te érted egyedül, hogy a keresztet hordozni kell. Csendesen és szitok nélkül. Némán. Igaz tehát, hogy van ideje a szónak, de van ideje a hallgatásnak is. Bárcsak tanulnánk tőled! Bárcsak megtanulnánk tőled, hogy van ideje a hallgatásnak, de van komoly ideje a békességkeresésnek is; hogy csendben hordjuk önmagunk és a körülöttünk élő világnak bajait. Urunk, mi jobban szeretnénk viaskodni a te kereszteddel, jobban szeretnénk rendre utasítani másokat, megbökdösni; jobban szeretnék rátenni minden ellenfelemre esetleg tizszer akkorát, mint amekkorát elviselhetőnek tartok. De azt is mind te vállalod és hordozod az én bűneimmel együtt, a világ bűneivel együtt. Néhány tiszta percben, amikor megragadsz Uram, látom, hogy milyen nehéz is a keresztet hordozni. Minél tovább megyek az élet útján, minél idősebb legyek, minél eszesebbnek tartsam magam, látom azt is, hogy ezerszeresre növekszik a vétek és annál nehezebb vállalni a keresztet, amit te hordozol. Értesd meg velünk Urunk, hogy minden fellángolásunk, lelkesedésünk mellett elvégzett tettünk is semmi, ha nem a csendes megváltás jegyében történik. S mert a keresztút sokszor oly hosszúnak tűnik, segíts kérlek, hogy minden reggel hűséggel útra keljek. K. R. Königstein, Németország. Dr. W. Niesel professzor, a német reformátusok moderátora kijelentette, hogy a Reformátusok Világszövetsége kész az Evangélikus Világszövetséggel való egyesülésre.
