Utitárs, 1969 (13. évfolyam, 7-12. szám)
1969-07-01 / 7-8. szám
„Kérdésessé vált" Minden kor megszüli a neki legjobban megfelelő nyelvet, kifejezéseket. A kifejezések, nyelvszókincs megpróbálják összefogni a kort s megpróbálnak hűséges tükörképeivé válni. Egy ilyen kiragadott kifejezés indít ma meditálásra. Egyre többet találkozunk vele, minden nyelven: KÉRDÉSESSÉ VÁLT. Ez a kifejezés fejezi ki talán a legjobban azt, ami napjainkban történik. Amit az emberiség tudás, felfedezés, alkotás címén elér, azt már nem lehet az Üj címszó alá beszorítani. Hacsak nem akarunk a holnapi olvasók előtt elavultaknak tűnni. Holnap már régi az, ami ma még új volt. A szédületes ütemű ÉS"- ' £t '■ í ■ ' ”' ■ Áltjflfi . marná haladás-fejlődés már túlnőtt az Űj kategóriáján. Valami új kifejezést kellett találni. S a kifejezést megtaláltuk. Ma nem előre mutatva szokás a felfedezés ngyságát, egyedüli voltát mérni, hanem a régivel összehasonlítva! Kérdésessé vált, mondjuk, s ez a megjelölés bizony nem hízelgő! Vele kijelentjük, hogy a maihoz mérve nincs értéke a tegnapinak. Ezt a kifejezést azonban egyre gyakrabban halljuk, olvassuk egyházi használatban. Pár nappal ezelőtt kezembe került egy egyházi lap, amelynek egyetlen számában csak hat kérdésessé vált „értéket" soroltak föl: az istentisztelet mai formáját, az énekeinket, a lelkészek öltönyét, a szokásos gyülekezeti munkát általában, lelkészi „ideált" különösen, no és a prédikációt. Más kifejezéssel élve: ezek ideje lejárt. Előrebocsátva, hogy gyülekezeti életünk területén rengeteg a mulasztásunk, elmaradottak vagyunk, elkényelmesedtünk, lusták is itt-ott, kell hogy két gondolat állandóan foglalkoztasson bennünket. Az egyik: nem feledhetjük el, hogy a keresztyénség tudatosan a múltból él! Mi nem ma született látomásokon, lelki élményeken tájékozódunk, hanem élünk egy eseményből, amely időbentérben nagyon messze van tőlünk. Nekünk teljesen idegen. Nemcsak értelmünknek, érzéseinknek és érzelmeinknek, hanem egész életstílusunknak, életfelfogásunknak is. Ha azonban ez a múltbeli tény — Jézus halála és feltámadása — kérdésessé vált, vagyis kijelentettük, hogy annál jobbat tudunk, akkor a keresztyénség feladta önmagát! Mert ha ez a tény valami újabbal történő összehasonlítás alapján kérdésessé vált, akkor egyszerűen el kell dobni! De akkor új kell helyébe! A másik: régi szabály, hogy mindenki mindent eldobhat, ha azt jobban tudja csinálni. Ez fair eljárás. Tanítványaimmal így rendeztünk templomunkban újfajta istentiszteletet, mert szerintük a folyt. köv. old. folyt. i. oldalról Párbeszéd a „pogányokkal" Nyilvánvaló, hogy a ma még fiatal generációra vár e munkának érdembeli elkezdése, ill. újrafelvétele. Mert voltak periódusok az egyház történetében, amikor a kereszténységen kívüli vallásokkal egyes keresztény gondolkodók komolyabban is foglalkoztak — így az egyházatyák, az apologéták, Augustinus, Aquinoi Tamás, Zwingli —, s ha értékelésük dialektikus is volt, az semmiképpen sem mondható mereven elutasítónak. De más oldalról is van kapcsolópont ezen újra időszerűvé váló kutatási területhez, így például a teremtés-teológia vagy akár a misztika felől. — Az egyik korreferens arról számolhatott be, hogy a közelmúltban az iszlám (mohamedán vallás) ankarai teológiai fakultásán tett látogatása és az ottani szívélyes fogadtatás — mely a keresztény teológusnak szólt! — arról győzte meg, hogy a másik iránti érdeklődés kölcsönös, tehát a párbeszéd elkezdéséhez — az ifjúság körében — már ott is érett a helyzet. A párbeszéd lehetőségéről és szükségességéről az élvonalbeli teológusok közül talán Paul Tillich, a Harvard egyetem volt professzora mondott eddig a legtöbbet. Kétéves japáni tartózkodása során a helyszínen tanulmányozhatta a Távol-Kelet néhány vallását és folytatott beszélgetéseket. Hogyha lehetősége lett volna rá, írt volna egy olyan „rendszeres teológiát" (meglevő nagyhatású művén kívül), mely a kereszténység és a többi világvallás közti párbeszédre épült volna. Nagy kár, hogy e szándék nem valósulhatott meg, viszont Tillich más megjelent munkái így is jó kiindulópontnak tekinthetők a párbeszéd számára, így elsősorban az, melyet a kereszténység és a világvallások találkozásáról írt. Ebben eloszlatja azt az aggodalmat, mintha a dialógus vallási szinkretizmushoz, valláskeveredéshez vezetne. Ez az út is, akárcsak a keresztény ökuméne, a saját vallásban való elmélyedéshez vezet, az imádság, gondolkodás és a cselekvés területén, de semmiképpen sem saját lényegünk és értékeink feladásához! Pándy Kálmán vetitettképes előadása a Távol-Kelet templomi művészetével és vallási szimbólumaival ismertette meg a hallgatókat. A képeket az előadó nem sokkal korábban Thaiföldön készítette. A világvallásokhoz való viszonyunk problémáival foglalkozó programpontok jól megmutatták, hogy mint ahogy más területeken, teológiai gondolkodásunkban sem maradhatunk meg a szűk európai keretek között. Az eddiginél gyakrabban kell más kontinensek teológusaihoz, ill. keresztényeihez fordulnunk, hogy a hit világának gazdagságát — az ő kutatásuk, ill. hosszabb tapasztalatuk eredményeképpen — mi is teljesebben érzékelhessük. 7
