Utitárs, 1969 (13. évfolyam, 7-12. szám)
1969-07-01 / 7-8. szám
LAKOS ENDRE KORÁN ELKÖSZÖNT uriTggr Külföldön élő magyar evangélikusok lapja Szerkesztő és kiadó: Glatz József 5 Köln-Deutz, von-Sandt-Platz z A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pátkai Róbert, Terray László. A lap ára egy évre 2,00 US dollár. TURIZMUS a neve annak a legújabb iparnak,' amely ma szerte a világon milliókat foglalkoztat, mozgat meg s tart valóságos eksztázisban. Működési területe az egész világ, lehetőségei korlátlanok, távlatai ijesztőek. Ha turizmusról beszélünk, meg kell szoknunk, hogy csak milliós számokkal dolgozunk: ennyi és ennyi millió ember mozdult el egy szezon folyamán egyegy országból, ment el más országba; milliókban lehet csak a vendégek számát kifejezni; milliókat hoz be az ipar egy-egy államnak (vannak államok, amelyek, ha megszűnne ez az ipar, becsukhatná nyugodtan a boltot!) s így sorolhatnánk tovább mindazt, ami turizmus és ami hozzá tartozik. Két aspektusa van a turizmusnak, amelyhez néhány gondolkodtató mondat idekívánkoznék. Az egyik a le nem becsülhető ismeret, amelyet turizmus révén emberek, népek egymásról szerezhetnek. Hány népet választ el előítélet, megvetés vagy éppen kölcsönös utálat, csak azért, mert kapcsolataik még ma is azokon az alapokon nyugszanak, amelyeket ellenséges szembenállás, egymásnak kártevés idején raktak le sok-sok generációval ezelőtt. Mennyivel más az, ha egyszer megnézem a lenézett, megvetett szomszédot s meg kell állapítsam, hogy azért ő is csak emberi Minden fogyatékossága és hibája ellenére is! Hátha még azt is megállapíthatom, hogy hozzá képest bizonyos pontokon majdnem elmaradott vagyok magam is . . . Állítjuk, hogy a turizmus veszedelmes fegyver is: kétélű jószág. Rést üthet erőszakkal emelt falakon is, amelyeket pedig gazdáik bevehetetlennek tartottak! — In memóriám — Magyarországról érkezett távirat adta tudtomra: Lakos Endre Bécsben, 1969. június 13-án meghalt. A hír nem ért váratlanul. Nemrég az orvosok két hónapra becsülték életét. A két hónapból két hét lett. Nem várta be az időt, előbb elköszönt. Ezt tette 1965 nagyhetében is, amikor a Basel melletti Huppon részt vett az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencián. Bécsi diákokkal jött el közénk. Nagycsütörtökön, étkezés után szót kért — búcsúzni akart. Kereste a szavakat. A mondatok között sokszor szünetet tartott. Pihent. Szavai — ma úgy tűnnek — rövid summája életének. Búcsúztató helyett ezért adjuk át neki a szót. * „Négy évet, két hónapot, három napot és egy szökőnapot töltöttem az ellenség börtönében és ott több igazságra jöttem rá. Ez történt velem akkor is, amikor 8 óra alatt másfél tonna szenet kellett kilapátolnom. Azt követően az igaz emberségről mondott állításaimból, valamint ezen a konferencián is mondott szavaimból semmit sem vonok vissza. Mondanivalómat felajánlom gondolkodásra. Amit ma elmondok, azt egy kicsit félve teszem . . . Gutaütésem másfél esztendejében gondoltam ki őket, akkor, amikor magyarul is csak ötöltem-hatoltam és örültem, ha nem kellett megszólalni. De azért gondolkodni akkor is tudtam. Talán kevesen tudják rólam, hogy 14 éves koromig protestáns voltam. Abban az időben, amikor az ősöket kellett kikutatni, kiderült, hogy összes felmenőim közül csak a háromszéki nagypapa és a somogyi nagymama volt katolikus, a többiek, ameddig csak vissza tudtuk vezetni családfánkat, mind kálomista volt . . . Sokszor összekötő hídnak képzeltem el magamat. Ez akartam lenni a két tábor, protestánsok és katolikusok között. Nagyon jó alkalom nyílt erre 1938-ban, a Szent István évben. Pro-De milliókról kell akkor is beszélni sajnos, ha a turizmussal való visszaélés eredményeit említjük. Az idegenben járás sokszor a felelőtlenség érzését kölcsönözheti s azt hazudj a, hogy idegenben bizonyos „törvényen kívüliségben élek. „Erkölcseimet" is szabadságolom, mintha bizony ilyen lehetsétestáns teológiai művek tanulmányozására állandó engedélyt kaptam püspökömtől. Akkori személyi könyvtáramban több volt a protestáns könyv, mint a katolikus. Így készült el négy év alatt az a cikk, amelyet a „Magyar Szemle" jelentetett meg 1942. szeptemberi számában. Mindmáig kettős büszkeséggel tölt el ez az írás, mert a lap egy betű kiigazítás nélkül hozta le a cikket, majd Egykori grazi és bécsi protestáns diákjaitól kérjük, akár kaptak Lakos atyától egykor segítséget avagy nyugta nélkül kölcsönt, akár nem és azt anyagi lehetőségeik megengedik, gondoljanak Magyarországon élő és minimális nyugdíjat élvező idős édesanyjára. A gyűjtést Varga Gyula vezeti (A-1210 Wien, Siegfriedgasse 50—52/St. 1). ennek nyomán indult meg az „Egység Útja" című folyóirat. Ez a folyóirat a két tábor összeegyesítésével foglalkozott. Szerkesztője, Király Kelemen ferences atya kéréssel fordult hozzám, ,jöjjön el kedves atyám legalább belső munkatársnak, mert a protestánsok jelese, Ravasz László református püspök azt mondta, hogyha megegyezés jöhet létre, akkor az csakis Lakos Endre szellemében történhet meg'. Elsőéves pap voltam akkor . . . Azóta sok idő elmúlt és az elmúlt másfél esztendő a következőkre tanított meg. Tanbeli összeédesedés a két tábor között lehetetlen. Az abszolút létben és rendben egy minden. Egy a lét, az abszolút lét, ez az Isten. Egy az igazság, az abszolút igazság csak egy. De mihelyt az abszolút lét kilép az abszolút rendből és relativ rendbe lép, abban a pillanatban relativ létezők vagyunk. Épp így az igazság is. Ha kilépett az abszolút létrendből, relativ igazsággá lett. Ezért ha nekem, a kommunizmus elítéltjének azt mondja valaki, hogy a marxizmus abszolút értelmetlenség, akkor azon csak szerényen mosolygok, de vitázni nem tudok vele, mert folyt, a köv. old. ges lenne. Vagy például a volánnál olyasmit engedek meg magamnak, amire otthon gondolni sem mernék! Hogy a turizmus statisztikáinak egyik állandóan kísérő, kísérteties számadata a közlekedési balesetek, sőt a halálos kimenetelű szerencsétlenségek adatsora is, az csak figyelmeztet ennek igazságára! 3
