Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1968-09-01 / 9-10. szám
ELÓ VÍZ oooooooooooooooooooooooooooooooooooo Szolgáljatok egymásnak Minden szolgálat változatosságot és különbözőséget kíván. Mert hogyan is tudnánk valakin segíteni vagy valakinek tanácsot adni, ha már ő maga mindent éppen olyan jól tud, mint mi. Ezért van embereknek és népeknek a különbözősége, hogy mindegyik adottságai és képességei szerint valami sajátosat, egyénit adjon. Az adományok sokfélesége és ereje még inkább abban rejlik, hogy Isten általa képessé tesz, hogy egymásnak szolgáljunk „ki-ki, amint kegyelmi ajándékot kapott". Ez természetesen éppen úgy vonatkozik az emberek és népek természetes adottságaira és képességeire, mint a lelki adományokra és javakra, melyeket Isten a Jézus Krisztusban a föld egész keresztyénségére és különböző egyházaira és az egyes keresztyénekre bízott. De különös: éppen az, ami bennünket, embereket a szolgálatra alkalmasakká tehetne és a szolgálatot örömmé tenné — ti. az adományok különbözősége —, nagyon is gyakran botránkozás és alkalmatlanná tesz a szolgálatra. Elkezdjük egymást mint egyes emberek vagy mint népek, mint egyes keresztyének vagy mint az egész keresztyén egyház kölcsönösen összehasonlítani, egymáshoz mérni — és a baj már megvan. Ekkor felfedezik egyesek, hogy ők alapjában véve vagy legalábbis bizonyos részben többet tudnak felmutatni, mint mások; és már lenézik ezeket és a megvetés és sajnálkozás lealacsonyító keverékével bánnak velük. Ez pontosan az a beállítottság, amit Jézus a farizeus alakjában példázatban állít a szemünk elé, aki a templomban a vámszedővel hasonlítja magát össze. Mi ennek a vége? A szolgálatot — amelyet azzal, amivel nekik több adatott, mint másoknak — amit végezhettek volna, elfelejtették. Ehelyett esetleg elbizakodottan elfordulnak, mert hiszen nem lehetnek valakik, arra azonban, hogy az ember itt valami kötelességet teljesíthetett volna, ami másoknak jelentene valamit, nem gondolnak. Ebben a veszélyes helyzetben hangzik felénk az 1968 évi vezérige: „Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azokkal egymásnak" (1. Pét. 4,10). Ajándékot nem azért kapunk, hogy azzal mások fölé emeljük magunkat. Ez a legnagyobb értelmetlenség lenne, mert hiszen egy embernek, egy népnek, egy egyháznak sem érdeme az, ha Isten nagyobb ajándékot bízott rá, mint a másikra. Ellenkezőleg, azért kapta,hogy annak segítségével szolgáljon másoknak. Természetesen még gyakrabban fordul elő egy másik tévút, ami az ajándékok különbözőségéből ered. Ez ott mutatkozik, ahol az ember felfedezni véli, hogy ő kevesebbet kapott, mint a másik. Ebben az esetben megrövidítve érzi magát az ember, kedvetlen és érzékeny lesz. Ugyanaz történik, mint a példázatbeli szolgával, aki szolgatársainál az öt és a két talentumot látta és ő csak egyet kapott. Ennek is az a vége, hogy nem kerül sor arra a szolgálatra, amelyet el kellene végezni. Az ember nem akar szolgálni, Az Ütitárs húsvéti számában megemlékeztem a 25 évvel ezelőtt vértanú halált halt Molnár Mária magyar misszionáriusnőről. Bizonyára akadtak az idősebbek között olyanok, akik még otthonról emlékeztek rá. A fiatalabb olvasók azonban minden valószínűség szerint most olvasták először Molnár Mária nevét és hallottak munkásságáról. Tájékozódás okáért szeretném megemlíteni, hogy az Admiralitás szigetcsoport, amelyiknek főszigete Mánusz, Üj-Guineától északkeletre fekszik a Csendes-óceánban, közvetlenül az egyenlítő alatt. Miután a japánok elvitték és megölték Jézus tanúit, örültek, hogy végre sikerült megszabadulniok a terhes fehér miszionáriusoktól. Azonnal hozzáláttak az indokrináláshoz. Azoknak a keresztyéneknek, akik a misszionáriusokat elkísérték missziói útjaikon, jelentkezniük kellett. A japánok elsődleges feladatuknak tekintették, hogy leszoktassák a hitről a mánusziakat és megtanítsák őket japánul. Ezek a bennszülött keresztyének azonban ahol csak alkalmuk volt rá, erősítették egymást és vigyáztak egymásra. A japánok ideje hamarosan lejárt és az egyesült haderő még ugyanabban az évben (1943) felszabadította Mánuszt, hogy onnan kiindulva elérjék a Filippiszigeteket és Indonéziát is. Mánusz tehát amerikai támaszponttá lett. Ez magával hozta, hogy az amerikaiak a szigeten nagy építkezésekhez kezdtek. A sok amerikai katonával azonban lelkészek is jöttek, akik vasárnaponként istentiszteleteket tartottak. Ezt látták a bennszülött mert azt gondolja, azt másoknak kell megtenni, azoknak, akik jobban fel vannak szerelve, akik tehetségesebbek. De itt ismét elénk áll az Ige: „Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott . . ." Mert ha kevesebb az ajándékunk és az erőnk, mint másoknak, ez még távolról sem elég ok arra, hogy jajgassunk és keseregjünk, hogy azzal nem tudunk nagy dolgot cselekedni. Hol van az megírva, hogy nekünk különös hőstettet kell véghezvinni? Isten mondja ezt vagy a saját becsvágyunk? Mivel számtalan olyan szolgálat van, amelyet mi, mint emberek és népek, keresztyének és egyházak egymásnak tehetünk, ezért kaptunk olyan különböző adományokat. Ezek az adományok ránkbízott javak és számot kell majd adnunk Istennek, hogy mire fordítottuk. Fájdalmas és szomorú lenne, ha eközben kiderülne, hogy elbizakodottságból vagy csüggedtségből, kishitűségből túl keveset vagy egyáltalán semmit sem tettünk a másokért való szolgálatból. Dr. E. E. keresztyének, akik misszionárius nélkül voltak. Egy napon aztán néhány mánuszi keresztyén azzal a kéréssel ment el az amerikai tábori lelkészhez, hogy tartson nekik is istentiszteletet vagy adjon valakit, aki ezt a szolgálatot el tudja látni közöttük s azonkívül az iskolai oktatást is újból elkezdi. A lelkész maga nem tudta ezt a szolgálatot vállalni, de a kérést továbbadta. Egy bizonyos Moore nevű amerikai, aki a katonai irodában dolgozott, elvállalta ezt a munkát. Pidgin angol nyelven hamarosan istentiszteleteket tartott és újra elkezdte az iskolai munkát. Előbb a tengerparton — hisz a misszió minden épületét elpusztította a háború —, de ez a gyakori esők miatt nem a legjobb megoldásnak bizonyult. Ekkor az amerikai hadsereg egy barakkot bocsátott a mánusziak rendelkezésére. Moore két éven keresztül végezte ezt a szolgálatot s akkor visszatért Amerikába. Ez az idő azonban olyan mély nyomot hagyott az életében, hogy Amerikában beiratkozott az egyik teológiai fakultásra és ma lutheránus lelkész az Egyesült Államokban. A mánuszi keresztyénség tehát ismét pásztor nélkül volt. Mielőtt azonban a japánok elfoglalták volna Mánuszt, az ausztrál hatóságok internálták a legfiatalabb misszionáriust, Walter Frigyest. Hat és félévig volt internáló táborban, messze Mánusztól, Ausztrália belsejében. 1947-ben engedték őt szabadon és visszament Mánuszra. Mindent újra kellett kezdenie. A misszió épületei lerombolva, folyt. köv. old. Mánusz 6
