Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1968-09-01 / 9-10. szám

ott a hírek szerint csaknem általános. Istenben kell bíznunk, mert a reformáció igazi gyermekei szeretnénk lenni. De az Istenben való bizodalom mindig imádko­zást jelent. Az imádkozás, a másokért való könyör­gés a reformáció által tanított egyete­mes papság fő tiszte. De az imádkozó em­ber nem nézhet mindig csak hátrafelé. Emigráns kísértésünk az, hogy annyit né­zünk visszafelé, hogy a végén Lót fele­ségének sorsára jutunk. Mi emigráns magyar evangélikusok akkor ünnepeljük igazán a reformációi jubileumot, ha magunkévá tesszük az egyetemes papságnak ezt a tisztségét. Imádkozzunk azokért, akik nélkül az „otthon" és a „haza" értelmetlen szókká válnának. Imádkoznunk kell azokért, akiket szeretünk, akiket megértünk s akiket megítélünk. Azokért, akiket ba­rátainknak tartunk s azokért, akik ellen­ségeink vagy úgy gondoljuk, hogy ellen­ségeink. Minél kevesebbet ítélkezünk, annál több időnk marad az imádkozásra. Tudjuk, hogy Jézus Krisztus nem volt személyválogató, mikor másokért imád­kozott. Imádkozzunk a magyar evan­gélikus egyházért és minden magyar­­országi egyházért. Mi nem tudjuk megál­lapítani, hol vannak az egyháznak a „ha­tárai". Ez Isten dolga, nem embereké. Mi­nél többet imádkozunk értük, annál inkább segítünk, hogy az Evangélium, melynek otthoni hirdetésében mi nem veszünk részt, hatalmasan növekedhes­­sék, erőt, megbocsátást, vigasztalást és megváltást adjon. Mert erre mindenütt, mindig, mindenkinek szüksége van. Tudjuk, hogy áldás és átok az Isten kezében van, de szabadságunk van ar­ra — hogy bízzunk az ima erejében. Ha nem így volna, a Szentírás nem biztatna rá. Istennek az az akarata, hogy az egyház az Ige egyháza legyen. Mi ezért az Evan­géliumból táplálkozó egyetemes ke­resztyén egyházért imádkozunk. Ebben hiszünk. Ebben reménykedünk és ezért hajlandók vagyunk „eretnek prófétákká" is válni. Krisztus — felebarát — teherhordás Egymás terhét hordozzátok és úgy tölt­sétek be Krisztus törvényét. Innsbruckban, ebben a városban, ahol közülünk többen maguk is tapasztalták, milyen nehéz az életben a teherhordozás, jó visszagondolnunk mindazokra, akik egykor segítettek nekünk a nehézségek áthidalásában. S ha eszünkbe jutnak azok az alkalmak is, amikor a felebaráti sze­retet gyakorlásában hibák történtek, ak­kor az ma különösképpen is intsen min­ket, nehogy ugyanazokat a hibákat mi magunk is elkövessük. Lutherrel voltaképpen így fordíthat­nánk le az eredeti görög szöveget: egy­más terhét hordozzátok, mert csak ezál­tal teljesíthetitek Krisztus törvényét. Mózes, a nyolcvanon felüli férfi, az Egyiptomból való szabadulás után külö­nös mértékben is érzi a népvezetés ter­hét és súlyát. Amikor azután az elvisel­hetetlen teher alatt összeroskadni lát­szik, azt „erő felettinek" nevezi; ami­kor népének nyomorúsága és a saját gyengesége összeütközik, Istentől ön­maga halálát kéri: „ölj meg engem". A ÚTRAVALÓ A lapunk kiadásában megjelent szép kiállítású, 410 oldalas könyv az egy­házi esztendő minden reggelére rövid meditációt, naponkénti útravalót tar­talmaz. Az áhítatok oly jellegűek, hogy minden felekezet hívei épüléssel hasz­nálhatják. Ara fűzve DM le­kötve DM 15.— Megrendelhető a lelkészi hivatalok révén, vagy közvetlen iratterjesztésünk címén: Szépfalusi István lelkész, A-iogz Wien g, Liechtensteinstr. zolg, Ausztria. mózesi teherhordozás végső konzekven­ciájával állunk itt szemben: a terhet halálunkig kell hordani. Nem építhetjük azt le, nem kereshetünk előle kibúvókat, összeroskadásig cipelnünk kell. Sokat gondoltam a teherhordozással kapcsolatban napjaink egyházi és világi vezetőire. Nem mindenki Mózes, aki in­kább meghal, minthogy végignézze népe nyomorúságát. Van aki képtelen erre. Felőrlődik a tehervállalásban. A kimon­dott szó és a leírt mondat szkizofréniájá­­ban. — A teherhordozással kapcsolatban gondolok eszmék és politikai ideálok kö­vetőire s látom itt is a nehézségeket. A A parancsolatot: Szeresd a te Istene­det és felebarátodat nem oszthatjuk két részre. Nem mondhatjuk azt, hogy „sze­resd Istenedet" avagy szeresd felebará­todat". Az egyik elképzelhetetlen a má­sik nélkül. Isten felé irányuló szere­tetem ugyanis abban nyilvánul meg, hogy mennyire szeretem felebarátomat. Avagy másképp kifejezve: a felebarátomhoz va­ló viszonyom az a hely, ahol az Iste­nemhez való viszonyom konkréttá válik. Jézus ezt így fejezte ki: „amit ezek közül a kicsinyek közül egynek tette­tek, azt nekem tettétek". így visz az Istenhez vezető út a fe­lebaráton keresztül és így nyilatkozik meg az elrejtett Isten, akit mi keresünk, a felebarátunkban. Jézus ajkán a rablók kezébe esett em­ber a szerencsétlenségtől és irgalmat­­lanságtól megkínzott emberiség szimbó­luma. — Mennyi fájdalom, félelem, éhség és nyomorúság van közvetlen közelünk­ben. Ritkán vesszük csak észre. És ha lát­múlt imádását, amely a környezetnek sokszor kínos keserűséget jelent. — De gondolok korunk már lassan hitelesített perverzitására is. Fiatalságunk elbukásá­ra, a teherhordozás elől menekülő maga­tartására. Senki sem tagadhatja: mindennapi éle­tünk számtalan öröme mellett helyet kell biztosítanunk az egyházban a teherhor­­dozásnak. Pál apostol felszólítását a ma­gunk soraiban is meg kell valósítani. Galavics Sándor (Részletek az Innsbruckban elhangzott igehirdetésből.) juk is, csak megrökönyödve, politikai pá­tosznak, sajnálatnak vagy szkeptikus vi­lágfájdalomnak adunk kifejezést. A fe­lebaráti szeretet gyakorlásának kockáza tát azonban nem vállaljuk. így azonban nem váltunk ezeknek a szenvedőknek a felebarátjává. A farizeus és a levita is látták a rablók kezébe esett embert. Bizonyára nagyon sajnálták. De a döntő lépést nem tették meg. Elmentek mellette . . . A keresztény egyház gyakran akar misszionálni, de közben megfeledkezik a felebarátról. Vesztett ügy követei va­gyunk, ha csak misszionálni akarunk. Ha azonban készek vagyunk a segítségre és vigasztalásra, akkor egyúttal misszionál­­tunk is. Sokszor anélkül, hogy azt tud­nánk. Az a felebarátom, aki rám van utalva. Zabolai Csekme Éva (Részletek a Légrádon elhang­zott igehirdetésből.) Ki az én felebarátom? 5

Next

/
Thumbnails
Contents