Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1968-09-01 / 9-10. szám
KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA XII. évf. 9—10 szám Megjelenik havonként 1968. szeptember-október Vajta Vilmos: A -J • -J / A dialógus Vajta Vilmos október 10-én a strassburgi ökumenikus Kutatóintézet igazgatójaként a Magyarországi Evangélikus Egyház meghívására egy hétre Magyarországra utazott. A Teológiai Akadémián és Lelkészi Munkaközösségekben tartott előadást „A dialógus teológiai jelentősége"; „Istentisztelet szekuláris korunkban" és „Az evangélikus hit és a II. vatikáni zsinat" címen, valamint Budapesten, a Deáktéri és szülővárosában, a kecskeméti gyülekezetben prédikált. Az alábbiakban egyik előadásából közlünk részleteket. A világgal való dialógus szükségességét ma sokszor és sokféleképpen hangsúlyozzák. Ezzel szemben azonban még kevéssé jutott elismerésre az a tény, hogy a dialógus az egyház sajátos igazságmegismerésének is a feltétele. Ha a tanítványok között nincs lehetőség élő dialógusra, akkor a világgal való dialógus se fog létrejönni. Nem lehet tehát a dialógust csupán az egyház és a világ közötti eszmecserére leszűkíteni. Még az elszakadt keresztények viszonyára sem. Csak az esetben, ha a dialógus módszerét mint az isteni igazságmegismerés módját ismerjük fel, fogjuk felfedezni, hogy az egyház egész lényege alapján dialógikus — szükségszerűen tehát a világhoz való viszonyában is. A dialógus módszere sokaknak azért gyanús, mert azt gondolják, hogy elismerése esetén az igazságot a világból, tehát nem az isteni kinyilatkoztatásból akarjuk megismerni. Mi lenne azonban, ha a kinyilatkoztatás megismerése maga is feltételezné a dialógust. * A dialógus találkozás a valósággal, mely ajándékként kinyílik a mi részünkre. A dialogikus ember engedi, hogy megajándékozzák és maga is odaadja önmagát. A monologikus ember semmit se tud elfogadni és nem tudja önmagát odaadni a másiknak. Az egyik hallgatja és megérti a hozzászólót, a másik talán hallgat, de a hallott szó elmegy mellette s ha maga megszólal, beszéde érthetetlen. A dialógusban feltárul az egyén titka, hozzáférhetővé válik a másik számára, mert a személy maga válik átlátszóvá. A dialógus az egyéni sajátosságú személyek jelenléte egymás számára. Ezt a jelenlétet kell elfogadni, hogy a dialogikus cserehatás alapján ki-ki meggazdagodhasson. A másik személy jelenléte azonban nincs hatalmamban. Közösség csak a személyes jelenlét szabadságának légkörében jöhet létre (R. Mehl). Személyiségemnek titka csak a valóságban való részesedés által válik közölhetővé. Csak aki ebben a valóságban él, válhat maga is olyan ajándékká, mely megőrzi személyének másszerűségét. Aki nem tud megajándékozott ajándékozóvá válni, az szükségszerűen jelent megterhelést az emberi együttélés számára, melyben csak a részesedő személy nem számít tehernek. A személyek találkozása persze nem problémamentes. Nemcsak azért, mert a részesedésre való készség problematikussá válhat. Még az a személy is, aki készséggel részesedik a valóságban, csupán a dialógus hosszas folyamatában tudja feltárni önmaga titkát. Ezért a személyek találkozása a dialógus gyakorlásának következménye. Talán hosszadalmas egymással való beszélgetésnek kell utat törnie ahhoz, hogy valóságos dialógus alakulhasson ki. A személyiségek másszerűségének megjelenítése azonban elindítja azt a folyamatot, melyben a valóságot mint univerzális és összefüggő valóságot ismerjük meg s melyben ki-ki a saját helyét találja meg. — A dialógusban a részvevőket összekapcsolja a valóságban való közös részesedés. Csupán a valóság megismerése okoz nehézséget, mivel különféleképpen történik. Az igazság egymástól eltérő megismerése válasz elé állít. Dialógus lehetetlen a résztvevők tusakodása nélkül. Ez azonban nem az ellenségek harca, hanem „testvéri vetélkedés", ahogy a II. vatikáni zsinat ökumenizmusáról szóló dekrétuma helyesen mondja. A dialógusnak nincs háborúskodó jellege, melyben az egyik résztvevő a győztes, a másik pedig a legyőzött. A valóságban nem így lehet részesedni. Még keresztények és ateisták között sem lehet ilyen egyszerű diadalról szó. Ha ugyanis mindketten a valóságban — mely csak egy lehet! — kívánnak részesedni, akkor a dialógusnak fel kell tárnia annak megismerését, hogy ebben a valóságban mi az, ami őket is összekapcsolja. A dialógushoz szükségszerűen hozzátartozik az a vád, hogy a másik nem ismeri fel igazában a valóságot. Ez a „vád" mindkét partnerre vonatkozólag jogos lehet s a valóság csak akkor fogja megnyitni önmagát, ha ez a vád egy közös megismerésben feloldódik. A dialógusnak ugyanis tisztulás jellege van. Megtisztít, mivel a valóság megismerése senkinek sincs teljes tisztaságában megadva. Az én álláspontomat elhomályosíthatja az abszolút igény vagy maga az a homály, mely a valóság teljességét körülveszi. A dialógus rendet teremt, megvilágosítja az eltakart valóságot és valójában megtisztítja a gondolkodást. A tisztulás szolgálata még egymással telfolyt. 7. old.
