Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1968-05-01 / 5-6. szám
A törökök, Mikes Kelemen és Rodostó Gólya, gólya, gilice Mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta, Magyar gyerek gyógyítja Síppal, dobbal, nádi-hegedűvel. . . Török földön járva, meglepődik az ember, hogy milyen sok itt a gólyamadár. Háztetőkön, fákon, minaretek tetején, ismerős-ismeretlen római hadvezérek diadaloszlopain ott fészkel ez a magyar sorssal oly sokat együtt emlegetett vizimadár. De nemcsak megtűrik a gólyát, hanem még gondját is viselik. Anatóliában, az ókori hettitákról nevezetes Boghazköyben magam láttam, hogy a falu egyik zsandára milyen odaadással etette azt a szerencsétlen gólyafiókát, melyet két testvére társaságából — a fészekből — tulajdon szülei hajítottak ki, számunkra érthetetlen irgalmatlansággal. (A szülők egy-egy alkalommal csak két fiókát hajlandók felnevelni.) A jóétvágyú kismadár szárnyrakeléséig — azaz több mint két hónapon keresztül — napi egy kilogramm húst követelt meg magának. Ezt meg is kapta. Énekek, versek, gyermekrimek sajnos igen alkalmasak arra, hogy előítéletek korán — s ezért sokszor életre szólóan — verjenek gyökeret az ember tudatában. Csak sajnálni tudom, hogy ez élményig a fenti, még gyermekkorban tanult strófa határozta meg (tudat alatt) a mai törökökről alkotott felfogásomat! „Rádkóczki,Rádkóczki" — ismételgette lelkendezve Agbilek úr, ankarai vendéglátóm, amikor Tekirdag városka nevét említetten neki. Mert Rodostóról (törökül Tekirdag) ő is tudott, sőt ismerte a Rákóczi kolónia történetét is. Mint egykori katona, szívesen időzött hazája múltbeli magyarországi kapcsolatánál, mert ennek legtöbb pontja a régi dicsőséget idézte fel emlékezetében — mármint a felséges szultán birodalmáét. A százötvenéves szorosabb „kapcsolat" elegendő volt számára ahhoz, hogy elszakadt testvéreknek tekintsen bennünket. A magyar ember pedig örömmel veszi észre, hogy a törököknek magyaros" arcvonásaik vannak, hogy tájaik hasonlítanak a Dunántúlra, és hogy néha ismerősen hangzó — vagy inkább hangsúlyozott — szavakat hallhat az utcán. Számos török eredetű szavunk pedig a laikus számára lehetővé teszi, hogy hamarabb jusson eredményre a közös szavak gyűjtésében, mint arra pl. finnugor vonatkozásban lehetőség van. (Néhány török eredető szavunk: csősz, balta, kecske, dolmány, zseb, csizma, papucs, tepsi, ibrik, tarhonya, pite.) Ételeik is sok ismerős ízt tartalmaznak, sőt néha esztendőt, a többit haszontalan bujdosásban töltöttem." (CCVII. levél). Rodostóban ebből az időből talán csak egyetlen ház maradt meg épségben — az erdélyi fejedelem hajléka. A kapu zárva van, a szomszéd ház tulajdonosnője őrzi a kulcsokat. Készségesen vezeti végig a látogatót a múzeummá lett fejedelmi kis lakon, mely a harmincas évek elején lett múzeummá az ankarai magyar követség jóvoltából. Elsősorban Rákóczi itteni tengődésének színhelyéről ad többé-kevésbé autentikus képet — a renovált fogadóterem falán látható Mányoki ismert Rákóczi-portréjának másolata is —, de a magyarországi török kultúrhatásokról is szó esik (magyarországi török fürdők, minaretek képei, török eredetű szavaink jegyzéke stb.). Akiállítás anyagát elsősorban török látogatóknak szánták; a vendégkönyv tanúsága szerint főleg magyarok keresik fel. Budapestről jött mérnökök, kereskeRodostó, kikötő saját ételeink eredeti magyarságában is csalódnunk kell. így például amikor megtudjuk, hogy a magyarnak hitt töltött paprika török találmány és egyik kedvelt főételük . . . Ha az ember a „Törökországi levelek" elolvasása után jön Rodostóba, nehéz a megilletődöttségtől szabadulnia. Menynyi reménytelenség, mennyi kudarc, mennyi be nem teljesült kívánság színhelye volt ez a kis török városka, melynek egy időben magyar lakosai is voltak. — Rákócziék 1717-ben érkeztek török földre. Rodostóban 1720-ban telepedtek le. Mikes utolsó levelét 1758 december 20-ára datálta. „Az első levelemet amidőn nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom. Ebből kiveszek tizenhét Rodostó, Rusztem pasa mecsetje delmi utazók s mindenekelőtt mai magyar emigránsok a világ minden tájáról. Hogy milyen Rodostó, arról hadd meséljen Mikes maga. Alig kéthónapi itttartózkodás után ezeket írja: „De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies helyt vagyunk. A város elég szép és elég nagy, a tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélyén vagyunk. Lóháton innen Konstancinápolyban két nap könnyen el lehet menni; tengeren pedig egy nap. A bizonyos, hogy suhult a fejedelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember, mindenütt szép mező, de nem puszta mező; mivel itt mindenütt a földet jól megmívelik, a faluk mellett lévő mezők nem puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól megmívelt kert ... A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, amely nem olyan szélyes, mint hosszú. De akármilyen szép házak legyenek itt a városokban, nem tetszhetnek szépeknek, mivel az utcára nem hadnak ablakokot, . . . azért, hogy a feleségek ki ne láthassanak . .(XXXVII. levél). - Ehhez csak azt tegyük hozzá, hogy ma folyt. köv. old. 7
