Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1968-01-01 / 1-2. szám

XII. évf. 1—2 szám Megjelenik havonként ig68. január—február ökumenikus vízió Az Evangélikus Világszövetség ket­tős ünnepet ült múlt év október végén a dél-svédországi Lund városában. Húsz évvel ezelőtt itt írták alá a világ­­szövetség alapító levelét és 450 éves jubileuma volt a reformációnak. A há­romnapos rendezvény kimagasló ese­ménye volt az az előadás, amit Jan Wille­brands püspök (Bea kardinális jobbke­ze, a vatikáni Keresztény Egység Tit­kárságának titkára) és olvasóink ked­ves ismerőse, az Evangélikus Világ­­szövetség strassburgi ökumenikus inté­zetének vezetője, Vajta Vilmos pro­fesszor tartottak. Vajta Vilmos először arra mutatott rá, hogy a megigazulástan a reformáció számára nem egy tanítás sok más tanté­tel között, hanem az a kulcs, mely az evangélium közepéhez nyit kaput, hogy a Krisztusban nyert váltság örömüzene­te sugározza be a keresztény tanítás minden szögletét. Ez a tanítás arra tart igényt, hogy a Jézus Krisztus evan­géliumának egészét tolmácsolja — mint például a szeretet parancsa a teljes tör­vény foglalata — és mivel a reformáció az egyház katolicitásának alapját egye­dül az evangéliumban látja, ezzel meg­kérdőjelezi a pápaság katolicitási igényét. Sem egyetemes egyházkormányzat, sem tévedhetetlen tanító hivatal fel nem jogosíthatnak erre az igényre. A refor­máció kérdése a római egyházhoz: mi áll nála a megigazulástan helyén, miképp tolmácsolja az evangélium üzenetének egészét? Talán meghökkentő az éles fogalmazás ilyen ökumenikus találkozón, de ez a nyíltság a valóságos szóértés feltéte­le. Innen indul a dialógus és ezen a nyomon — az „egy szükségesére figyel­ve — juthatunk célba. Előadása második felében Vajta Vil­mos magával a dialógus kérdésével fog­lalkozott. Fejtegetését humorral is fűszerezte. A híres középkori egyház­atya, Canterbury-i Anselmus (kb. 1033— 1109), klasszikus müvét (Cur deus ho­mo?) üárbeszédes formában írta. Mód­szerét így indokolja: „Miután amit kérdések és válaszok segítségével vizs­gálunk világosabb és ezért sokaknak kedvesebb, különösen a lassabb gondol­kodású embereknek, választottam közü­lük egyet . . . hogy diskuráljon velem. Boso kérdez és Anselmus válaszol." A skolasztikus egyházatya ítélete sze­rint — folytatja Vajta Vilmos — talán mi mindannyian ilyen lassabb gondolko­dású emberek lettünk, hiszen hajlamo­sak vagyunk — az értelmi világosság és a lelki közösség érdekében — a mások­kal folytatott dialógus szükségességét elismerni. Nehézségeink vannak a módszerrel, mely szerint az egyik kérdez és a má­sik, a teológia tudósa válaszol. Ma nincsenek kész válaszaink. Feleletet nem a partnertől, hanem magától a dia­lógustól várunk. Tudós teológusok mondják, hogy a kérdezők nem csak gondolkodásukat inspirálják, hanem a válaszhoz is hozzájárulnak és kényszerí­tik őket, hogy viszont kérdezzenek és a kérdező válaszára várjanak. A dialógus nem csak az emberi maz­­ságkeresés egy lehető formája, hanem szükségszerűen következik az egyház adottságából is: a Szentlélek nem el­szigetelt egyedeknek, hanem a hívek közösségében közli az evangélium igaz­ságát. Korunk kereszténysége talán azért olyan megerőtlenedett, mert az egyházak egymástól elszakadtak és nem beszélgetnek egymással. Korunk ma ugyanazokat a kérdéseket teszi fel min­den egyháznak és ugyanazon várako­zással tekint is reájuk. Az evangélium igazságát kereső ökumenikus dialógus folyt. köv. old. A lundi egyetem előtt. Balról jobbra: Vajta Vilmos, fosefson svéd érsek és Willebrands rk. püspök

Next

/
Thumbnails
Contents