Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-11-01 / 11-12. szám
Ha az ember bemegy egy templomba, nem sokat kell keresgélnie, hogy ráakadjon egy Krisztus-képre. Az oltárképek többsége általában Jézust ábrázolja. Feje körül rendszerint glória ragyog, vagy egész alakját fényesség veszi körül. Mindjárt érezzük, hogy nem akármilyen embert ábrázol a kép. Igen, mert az az oltárkép rendeltetése, hogy a gyülekezet áhítatát szolgálja. Ez előtt a kép előtt imádkozik a lelkész ahhoz, akit így szólít meg: „mi Urunk Jézus Krisztus . . ." De a lelkész is és a többiek is mind ott a templomban jól tudják, hogy ez a Jézus Krisztus egykor itt élt a földön, mint közönséges ember. Tudják, hogy mint szegény kézműves vándorolt és prédikált jelentéktelen szülőhazája piszkos falucskáiban. Hogy lehet mindezeket a dolgokat összeegyeztetni az aranyozott képpel ott az oltáron? Vane valamilyen kapcsolat az igazi Jézus és az imádság tárgyát képező Jézus között? Ha tudni akarunk valamit a földön járt Jézusról, a négy evangéliumhoz kell fordulnunk! A többi források ugyanis igen kurták és kevés adatot tartalmaznak róla, s így nem segítenek bennünket előbbre. Ezért igen lényeges kérdés, hogy mennyire megbízhatók az evangéliumok. Ebből a szempontból sokat tanulhatunk az elmúlt kétszáz év kutatási eredményeiből. Az evangéliumok forrásértékét illetőleg mind pozitív, mind pedig negatív eredményeket tud a kutatás felmutatni. Tudjuk például, hogy az evangéliumok nagymértékben függnek egymástól s ezért nincs akkora forrásértékük, mint azt gondolnánk. (Egyszerűen így mondhatnánk: íróik egymás művét forrásul használták, tehát nem egymástól független tanuk. — Szerk.) A szerzők ezenkívül — kivétel nélkül — Jézus odaadó tanítványai voltak, akik az ő tanait akarták továbbadni. Hiányzott ezért belőlük a történetírók könyörtelenül kritikus beállítottsága írásuk tárgyával szemben. Szívesen beszélnek csodatettekről, anélkül hogy azok különösebb problémát jelentettek volna számukra. S végül, evangéliumaikat 40—60 évvel Jézus kereszthalála után írták, tehát sok minden elfelejtődhetett és megváltozhatott azon idő alatt, míg az evangéliumok anyaga csak mint szájhagyomány terjedt tovább. De vannak pozitív jelentőségű eredményei is ennek a kutatásnak az evangéliumok forrásértékét illetőleg. Ha alaposabb vizsgálat alá vetjük őket, úgy találjuk, hogy az elbeszélések egy része különböző forrásokból kell hogy származzék. Ilyen esetekben össze lehet hasonlítani egymással a különböző verziókat és kiderül, hogy milyen nagy hasonlóság van közöttük. Továbbá, amikor az evangéliumokat leírták, valószínű hogy sokan életben voltak azok közül, akik látták és hallották Jézust s ezek ellenőrző szerepet játszhattak a túlságosan szabadjára engedett változtatások felett. Annál is inkább feltételezhetjük ezt, mivel minden palesztinai tanítási módszer pontos és szigorú emlékezésre épült. Jézus tanítványai is nyilván gyakorlottak voltak a mesterük által fontosnak tartott részek pontos, kívülről való megtanulásában. Amit pedig az evangéliumok a palesztinai általános helyzetről írnak, azt más forrásokból is ellenőrizni lehet. Mindez alkalmat ad arra, hogy feltételezzük: a Jézusról szóló elbeszéléseknek van bizonyos központi magvak. E maghoz számíthatjuk teljes bizton-Trónoló Krisztus Maria Laach, kb. 1150—bői sággal, hogy például kb. 30 körül Galileában munkálkodott Jézus, vezetője volt egy vallási mozgalomnak, mely az elején kapcsolatban volt Keresztelő Jánossal, s hogy keresztfán halt meg Jeruzsálemben. De miféle mozgalmat vezetett és mi volt prédikációjának a lényege? Az evangéliumok mint vándortanítót mutatják be Jézust. Más tanítókkal vitázik, a néphez példázatokban és rövid, velős bölcsességmondásokban beszél. Ez mind szokásos dolog volt abban az időben. Volt azonban egy lényeges főrésze ennek az igehirdetésnek, amit fontos hogy helyesen értsünk meg! Jézus Isten országáról, Isten uralmáról beszélt. Ne felejtsük el, hogy milyen nyugtalan időket éltek akkor az emberek. Sokan a különféle szabadságmozgalmakban szervezkedtek. De velük egyidőben vallási csoportok is alakultak, ezeknek azonban egész más ideáljaik voltak. Ők Istentől várták a szabadi tást, hogy majd ő fog belenyúlni a dolgok folyásába s fogja felállítani birodalmát itt a földön. Jézust is ezekhez a csoportokhoz kell számítanunk. Vándorprédikátor volt, aki hirdette Isten országát. Mások is tették ezt, előtte is, utána is. Fel kell tennünk a kérdést, miért éppen ő vált ki a többi közül? Az első — ha nem is a legfontosabb — válasz az, hogy Jézusnak különös képessége volt hallgatósága megnyerésére. Azok a csoportok, akikhez ő is tartozott, gyakran igen sötét színekben látták a világot. Gondoljunk csak Keresztelő Jánosra. Jézusnál az ítélethirdetés más vonásokkal is keveredett. Az Istenbe vetett erős hit különösen is előtérben volt nála, s prédikációihoz a természetből és a hétköznapi életből merített témákat. Prédikációi egyszerűek voltak, s az egyszerű népnek is szánta őket. Botránkoztató egyszerűséggel beszélt a kitaszí-KI VOLT tottakhoz és megvetettekhez, anélkül, hogy akár Mózes törvényétől vagy kegyes szokásoktól hagyta volna magát megkötni. Amikor Isten országáról beszélt, akkor az nemcsak a bűnösök számára aktualizálta az ítélet napját, hanem kivétel nélkül mindenkit — igazakat és bűnösöket egyaránt — döntésre szólított fel. Elődjeihez hasonlóan sokat beszélt az Emberfiáról, arról a mennyei személyről, aki majd felállítja Isten országát és utolsó ítéletet fog tartani az emberek között. Noha harmadik személyben beszél róla, világos, hogy Jézus az Emberfia kifejezést önmagára alkalmazza. Sőt mi több, úgy beszél Istenről, mint aki igen-igen közel áll hozzá. S milyen vakmerőén változtatja meg azokat a törvényeket, melyeket honfitársai Isten tulajdon törvényének tartanak! Vagy figyeljük meg, hogyan vitatkozik: ahelyett hogy más tekintélyekre hivatkoznék, közbe veti: „én azonban mondom néktek . . ." Olyan szuverén biztonsággal teszi ezt, mint akinek hatalmában áll, hogy eldöntse mi a helyes, illetve a helytelen. A sok csodatörténet is ebbe az irányba mutat. Az ember vitatkozhat 6
