Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-06-01 / 6. szám
Athosz — az élő Bizánc „Kövess engem" — hangzik több alkalommal is az evangéliumokból Jézus szava. Sokan meghallották a hívást és a Mester szolgálatába léptek. — Igen különböző módon történhetik ez a követés. Máté vámszedői hivatását adja fel; Saul úgy lesz Pál apostollá, hogy közben lemond arról a nagy tisztességet jelentő hivatásról, melyre az ifjú ember lelkesedésével készül. Nem ritkán fordult elő, hogy még a családalapításról is lemondtak, csakhogy jobban, igazabban követhessék az Urat. E beszámolóval hadd vezessem el olvasóimat egy olyan helyre, ahol a Krisztust követni akaró emberek a világ zajától való teljes elvonultságot választották. A Görögországot járó idegen csak különleges vizűm elnyerése után keresheti fel Athoszt, a három ágú Chalkidisz-félsziget legészakibb nyúlványát, a keletrómai birodalom e fennmaradt darabját. Amikor Konstantinápoly s vele együtt a bizánci császárság 1453-ban elesett, már ötszáz éves múlttal rendelkezett ez a köztársasági formában élő szerzetesi település. Rég elmúlt már az az idő, amikor negyvenezer szerzetes fogadta a birodalom minden részéből érkező zarándokokat és vendégelte meg őket. De még mindig kétezer lakója van e 45 km hosszú, csak hajóval megközelíthető félszigetnek. A szerzetesek húsz erődítményszerű kolostorban, továbbá tízegynéhány úgynevezett szkitében (kisebb holostor) laknak. Ma is zarándoknak és vendégnek tekintik azt, aki ellátogat hozzájuk. Szállást és ellátást adnak két héten keresztül, de úgy, hogy a meghívás kolostoronként csak egy-egy napra szól s így az ember ezen idő alatt állandó vándorlásra kényszerül. Ennek csak örülni lehet, mert a természet gyönyörű ezen a vidéken; a gazdag növényzet, az Égeitenger kék vize, a felhőtlen égbolt, a szemünk előtt emelkedő Athoszhegy 2000 méteres hófödte csúcsa — meg a hatalmas csend — együtt olyan élményt ad a vándornak, hogy közben megsejthet valamit abból, ami után mi már csak vágyakozunk, de ami itt a görög világban valóság volt s amit a régiek így hívtak: harmónia. Minden egyes kolostor egyúttal a bizánci művészetnek is páratlan múzeuma. Szentképeik, az ikonok, talán kezdetben mereveknek tűnnek, de később rájön az ember, hogy nem is lehetnének mások, hiszen ők a mennyei harmóniát vannak hivatva képviselni itt az emberi világban. „Minden ikon egy-egy ablak, melyen keresztül a mennybe láthatunk be" — tanítja a görögkeleti egyház. A művész nem individualizálhatja alakjait, mert akkor meghamisítaná a valóságot; a menynyei személyek pontosan olyanok, mint amilyeneknek az ikonok mutatják őket. Ezért az ikonfestést mindig szent cselekménynek tekintették. A festő böjtöléssel és imádkozással készült műve elkészítéséhez s eszközeit: az ecseteket, festékeket s vászon helyett használt deszkadarabot megszentelték. Legtöbbször csoportos munkával készültek az ikonok. A hasonlóságra való nagyfokú törekvés miatt nem-szakembernek szinte lehetetlen megállapítani egy-egy ikon korát. Az egyik leggyakrabban visszatérő ikon fehérszakállú, jóságos arcú embert abrázol: Ágiosz Nikólaosz — olvassuk a felírást. A legenda szerint már csecsemőkorában gyakorolta a böjtölést, szerdán és pénteken nem volt hajlandó szopni! — Egy apa szegénysége miatt nem tudott hozományt biztosítani három lányának, ezért elhatározta, hogy prostitúcióra adja őket. Mikor Nikólaosz ezt meghallotta, három pénzzel-teli erszényt dobott be az ablakukon, hogy férjhezmehessenek és erényesen tudjanak élni. Képein ezért legtöbbször három pénzeszacskót láthatunk. Ő a Szent Miklós, kinek kultusza még hazánkba is eljutott. A magyar gyerekek Mikulás bácsija, az amerikaiak Szent Klausza ő, legfőképpen pedig a hajósok védőszentje. A földközi-tengeri kikötőkben — de másutt is — számtalan kápolnát építettek tiszteletére, hálából azért, hogy élve menekültek meg a viharból. A IV. század óta remeték is élnek a félszigeten. Az Athoszhegy tövében, melyet annak idején Zeusz isten hajított ide irtózatos haragjában, barlangokba húzódva élik „egyszerű" életüket elmélkedéssel, gyűjtögetéssel és sok böjtöléssel. A remeteség a szent élet legmagasabb foka. Megerőltető volta miatt csak kevesek kiváltsága lehet. A szerzetesi köztársaság magna chartája 972-ből való. Karyesz-ben, a fővárosban őrzik, Joannisz császár írta alá. Jogaikat és a félsziget szuverenitását nemcsak a mai görög állam ismeri el, hanem a hosszú török uralom alatt is respektálták. Persze nem mindig. Ezt bizonyítják a török kardok által megcifrázott ikonok s az egyik vagy másik ilyen ikonhoz fűződő legenda: amikor a török belevágta tőrét az ikonba, összeesett és rögtön szörnyethalt. Az ortodox vallású népek közül a szerbeknek, románoknak, oroszoknak, bolgároknak vannak itt kolostoraik és természetesen a görögöknek. Az orosz kolostorok — helyesebben monostorok (monasztérion) — a legnagyobbak közé tartoznak. Bizánc bukása után az orosz cár lett a félsziget védnöke. Az utánpótlás kérdése érthető okokból éppen ezekben a kolostorokban a legégetőbb. Orosz szerzetesek kaptak ugyan útlevelet, hogy áttelepüljenek Athoszra, de a görög kormány gyanakvó. Mit lehet tudni . . . Időfogalmuk egészen más, mint a miénk. Sohasem sietnek, van idejük. S mivel az örökkévalóság szempontjából szemlélik a dolgokat, igazuk is van. Ha ma nem jön hajó a külvilágból, majd jön holnap vagy a jövő héten. Órájuk van, de nem hiszem, hogy sokat használnák. Egyszerűbb a napkeltéhez meg napnyug tához igazodni, mint Pláton vagy Ézsaiás próféta korában. Azt sem nehéz megjegyezni, hogy a főtt tojás a tizedik Miatyánk elmondása után lesz kész . . . E legrégibb köztársaságnak férfi alattvalói vannak csupán. Alapítása óta — tehát ezer éve — nő a lábát nem tehette be a fésziget területére. (Cinikus házasemberek szerint Athosz ezért Földünk legnyugalmasabb pontja.) Csak egy-két évtizeddel ezelőtt engedték meg először, hogy a kolostorok egyáltalán nőnemű háziállatokat is tarthassanak. Addig ragaszkodtak ugyanis Szent Teódorosz intelméhez: a nőkről lemondtatok, hát a nőnemű állatokat se kényszerítsétek, 7 Athosz
