Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-03-01 / 3-4. szám
/ II ELO VIZ Egyedül az éjszakában (Folyt.) 1. Móz. 32, 22—31. «Éj monda Jákob: nem bocsátlak el téged, míg meg nem- áldasz engemet. És megdldá őt ott» (26. és 29. vers). «És megáldó őt ott.» Ez a mondat a szívverése ennek a történetnek. így kezdődik: És. A Bibliában sokszor előfordul ez a szó. Egyesek kifogásolják, mint stílusszépség elleni vétséget. — Isten szavai közül egy sem felesleges. Ez a szó — és — mindig valamit összeköt. S ha ezzel kezdődik ez a mondat, elgondolkoztató, hogy mit akar ez a múltúnkból a jelenünkkel összekötni. Miért áldotta meg Isten Jákobot? Mert Istent kereste a sötétségben, a magányban; mert amint ott szemben áll az ismeretlennel, keresi, kivel áll szemben és mivel tusakodik, amíg fájdalmat nem érez. Ezért volt lehetséges, hogy áldásban részesüljön. Ez az igazság a mi életünkben is így van. Ez a kis kétbetűs szó: és, lehet feddő, bűnbánatra indító prédikáció. Azt mondja, nincs az életünkben semmi, aminek előzménye ne lett volna. Ha nem jól mennek a dolgok, feltétlenül megtalálunk egy pontot, amikor ellenszegültünk Isten akaratának. Bűnbánatom mai könnye abból a forrásból fakad, ahol tegnap bűnt követtem el és hűtlen voltam. De ez a kétbetűs szó lehet evangélium is. Amikor elindultam Isten felé az en-Rádióadásaink A Norvég Egyházi Misszió rádióadásait minden pénteken középeurópai idő szerint délután fél hatkor lehet hallani a 41 méteres hullámhosszon. Márc. 3. A főszemély. (Böjti program) Márc. 10. Az ajtó. (Terray László) Márc. 17. «Paradicsomnak te szép élő fája. ..» (Böjti program) Márc. 24. Nagypéntek. «A keresztfa oltárán...» ÍGlatz József) Márc. 31. Gyermekeknek. Ápr. 7. «Győzelmet vettél, ó Feltámadott» (Pátkai Róbert) Ápr. 14. Kegyelem. (Pátkai Róbert) Ápr. 21. Szomjúság. Ápr. 28. Gyermekeknek. Az adások levelezési címe: Norvég Misszió Grensen 19. Oslo 1. vagy az Utitárs szerkesztőségének címe: Innsmöla, Norge. gedelmes szóval, amikor egész életem egzisztenciáját odabocsátottam Istennek: ebben a múlt engedelmességében van a jelen áldása. Olyan életünknek az árja, mint a folyóvízé, ahol egymást sodorják a következő hullámok. «Megáldotta» — ez a mondat állítmánya. Beszédünkben az ige mindig történést fejez ki. Ezért ebben csúcsosodik ki Jákob imádsága is: «Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engement.» Jákob tudta, ha Istentől áldást kap, ez élete tartalmát jelenti. Megcsalt testvére keserűséggel gondol rá, átokkal kiséri. Ezért nyugtalanul hánykolódik lelke áldás és átok között. Neki feltétlenül szüksége van arra, hogy megkapja ezt az áldást. A mi életünkben sem jelentéktelen, sőt szárnyat adó, hogy Isten áldásai alatt járhatunk. «Öt.» — Nem lehet kétségünk, hogy amikor Isten gyermekeit egybehívja, mindig azért teszi, mert áldást tartogat számukra. Isten az áldások Istene. Ha valaki ilyen alkalomról mégis nehéz szívvel, ugyanolyan felfordult lélekkel megy el, ahogyan jött és nem érezte azt az elcsendesítő békességet, ez azért van, mert nem tudott eljutni annak a megérzéséig, hogy megáldotta őt ott az Isten. «Ott.» — Jákobot nem a szülői házban, nem a menekülés utján, az idegen földön, hanem az éjszakában, a sötétségben, az önmagával való harc nehéz órájában áldotta meg Isten. Ott tette a fejére a kezét és ott teremtett a bizonytalanságban vívódó emberben békességet. Isten nemcsak a templomban és a konferenciákon tud megáldani. Rendszerint ott áldja meg gyermekeit, ahol a legnehezebb lelki vívódás tusáit adja. Jákob az áldás után ezt a vallomást tehette: Láttam az Istent színről színre. Mikor tovább megy, külső értelemben egyedül van. Elszakad attól, aki megáldotta. De egyedülvalósága nem az éjszaka egyedül valósága, mert feljött a hajnal és nem marad kínzó az egyedülléte, mert egy feledhetetlen élménnyel megy a jövő felé: Láttam az Istent! — Kinek mondta ezt? Önmagával beszélt. Van olyan lelkiállapot is, mikor a saját szivünk felé mondjuk a szavakat. És ahogy Így önmagunknak mondjuk — «Láttam az Istent! » —, mindig valami ujjongó örömöt közlünk önmagunkkal. Ez biztatás, melylyel kicsiny hitünket próbáljuk erősíteni. Ezt a szót Jákob is úgy hordta ajkán, Konferenciai naptár 'Nagyhét. Le Rocheton, par Melun, Franciaország. Ifjúsági konferencia. Június—július. Tángagarde, Svédország. («Nyaralva tanulunk», gyermekek részére.) Július második fele. Felnőtt konferenciák Tángagardeben. Augusztus. Tängagärde. («Nyaralva tanulunk») Augusztus. Hothorpe Hall, Anglia. Szeptember vége. Ausztria. Tervezd már most úgy nyári utazásaidat, hogy ne kelljen elmarad nőd konferenciáinkról. Közelebbi időpontokat jövő számunkban közlünk. A lelkészi hivatalok is adnak felvilágosítást. Konferenciák tartása Isten ajándéka külföldi magyarszágunk számára. Áron is megvegyétek az alkalmat. Efez. 5, 16. hogy bizonyságtétel szava lett emberek felé. Bizonyságtévő lélekkel talán családtagjaival közölte ezt. Az ő lelkűkbe irta bele ezt a drága tapasztalatát: Én láttam az Istent! Jákob ezt a vallomást múlt időben mondja. Minden élményünk, amellyel szembekerültünk Istennel, mindig jobban elsodródik tőlünk, de nem kell háládatlanul el is felejtenünk. Isten áldása, hogy mindaz, amit bölcsőtől a koporsóig átéltünk, kincsünk. Szabad visszatérnünk a régi tapasztalatokra, ha ott fel van írva: Láttam az Istent. A mi életünkben is sok hely van, ahol Istennel találkoztunk. Ennek a találkozásnak az örömével kell további utunkat járni. Láttam az Istent! Embermilliók megtagadják Istennel való összetartozásukat. Gyenge hitüket már tönkretették a mai élet eseményei és közöttük szükség van olyan emberekre, akik el tudják mondani: én is átmentem a sötétség éjszakáján; de bizonyságot tudnak tenni Jákobbal: Én láttam az Istent! Nem úgy kell élnünk, mint álomlátók, mint csillagok közt járók, hanem úgy, amint Isten beállít minket a mindennapi élet szolgálatába és küzdelmei közé. Jákob sántítva ment tovább. Nem ragyogó élményt hord, melyet az emberek nem tudnának megérteni, hanem hurcolja a maga fájdalmát, melyet az Istennel való küzdelemben kapott. Sántítva ment. Mi is emberi fogyatkozásokat hordozók, gyengék vagyunk. Csak egy van, ami több bennünk: sántító lábunk, elbukásunk, gyarlóságunk, hitványságunk ellenére fel tud csendülni a bizonyságtevésünk: Láttam az Istent! Életünk ezzel a bizonyságtétellel kapja értelmét. — Vajon te láttad már az Istent? 10
