Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-03-01 / 3-4. szám
Rangoon felé közeledik gépmaradunk, az Iravádi folyó széles ezüstszalgja mint pazar hímzés kanyarog a rizsföldek és délszaki erdőségek smaragdzöld szőnyegén. Egyszerre az alkonyi nap utolsó sugaraiban felragyog egy hatalmas arany gömb, a Sve Dagon, a Békepagoda, kupolája Rangoon szélén. Mire leszállunk és útrakelünk a szálloda felé, már régen leszállt a trópusi éjszaka. A tikkadt poros hőségben csak a tücskök cirpelése, a cikádák fémcsengésű, éles trillái és a békahadak monoton kuruttyolása hatja át a sötétséget. Még egy kis «felderítő» séta lefekvés előtt. Hatalmas vásártéren lacikonyha asztalok kárbidlámpáktól megvilágított hoszszú sorai, köröttük a helyi aranyifjúság fogyasztgat különböző, bennünket illat és kinézés után ítélve kevésbé csábító nyalánkságokat. Itt-ott katolikus katedrális, protestáns templom, kolostor, mecset, majd iskola vagy zsinagóga romjai, kivert ablakszemekkel. Uccaszerte éji fekhelyüket készítik a hontalanok, ahol épen helyet találnak, hogy leterítsék szurtos lepleiket. Különös, szarvasbogárnagyságú, börtönsápadt bogarak zúgnak a levegőben, föllrehullva esztelenül bukdácsolnak, a homályban elsőre békafélének nézhetné az ember, de alighanem valami a kloákákból felszállt vízi csíborféle lehet. Félénk, de makacs koldusok raja kisér a szálloda ajtajáig, dacára hogy igyekszünk meggyőzni őket, hogy nincs kjatunk, burmai pénzünk, hogy segítsünk rajtuk. Másnap reggel kilenckor a hatalmas folyó még szürke ködökben gomolyog, vizén ezernyi tíkfatörzs úszik lefelé, partján mint örök emberi szimbólum elgondolkozva áll egy-egy mezítlábas bennszülött. De egyszerre mintegy varázsütésre kisüt a nap és ott állunk a Békepagoda lábánál. Megragadó látvány ez a mesterséges domb, mintha hívők ezrei kezeikkel hordták volna össze földjét. Négy oldalról meredek, boltocskákkal és műhelyekkel szegett lépcső vezet felfelé. Képfaragók, gyertyaöntők, takácsok és virágkötözők nyújtogatják árúikat a mezítláb Rendezd előfizetésedet! felfelé haladó hívők felé. A márványpadozatú tetőn pedig ott gömbölyödik, mint hatalmas arany buborék, mint imádságoktól ég felé dagadó vitorla, a kupola, mely már tegnap 4000 méter magasból olyan hívogatóan ragyogott felénk. A főtemplom körül kápolnák és oltárak koszorúja sorakozik. A hét minden napjának megvan a maga imahelye, és ki-ki az előtt végzi áhítatát, amelyik születésnapjának felel meg. De vannak mások is, fogadalmak alapján emelt szentélyek, vagy sírhelyek; négy-ötszázéves patinás épületek váltakoznak csempe-, üveg- és öntöttvas vázukkal modern fürdőszobára emlékeztető századeleji házacskákkal. A széles márványjárda másik oldalán, a kilátás felé újabb sor szent szobor és kép, és jóformán mindegyik előtt látni hívőket, akik virágot, művészien megmunkált és kötözött lótuszokat, frangipanifüzéreket, tömjént és aranyfüstöt áldoznak. Egy fehérruhás idős szerzetesnő földig omlik egy szemüveges, Gandhira emlékeztető idős barát előtt, míg az kezét nyújtva felemeli, hogy aztán melléjekuporodva hosszabb társalgásba elegyedjék vele. Megkapó az a mély hit és áhítat, mely mindenkit áthat. Barbár babona, mondhatná talán valaki. De a szekularizált Európából jövő idegen irígylésreméltónak találja ezt a szoros és közvetlen kapcsolatot a hívők Felsőbb Lényével. A buddhista országokban minden fiatal ember, olyanformán mint ahogy mi kötelező katonai szolgálatot teljesítünk, elmegy néhány hónapra barátnak. Ez alatt az idő alatt nincs más tulajdona, mint két narancsszínű köntöse, saruja, ernyője és koldustarisznyája. Haját, szemöldökét kopaszra nyírják, és így járja az uccákat és templomokat, hogy alázatosságot és igénytelenséget tanuljon. Enni csak azt eszik, amit könyöriiletességből nyújtanak neki embertársai, gyalog jár ha fel nem veszi valaki kocsijára, és közben megtanulja megismerni a régi szent írásokat és hagyományokat. A nép részéről viszont jótettnek számít barátnak enni adni vagy szolgálatokat tenni neki, mintha csak a nagy tanítómester, Buddha maga testesült volna meg minden ilyen kámzsás ifjúban. És aki ad, az köszöni meg a szerzetesnek, hogy alkalmat nyújtott neki felebaráti szeretete megnyílvánítására. Megkapó látvány, amint a barátok hosszú sorban járják az uccákat, ruhájuk az alázatosság sárga leple, kezükben szépformájú fekete és arany lakk edény, melyben mint drága kincset viszik a föld termékeit, zöldségfélékkel kevert ízletes főtt rizst, a felebaráti szeretet felbecsülhetetlen tanújelét. Ökumenikus képcsarnok II. William Temple Előkelő és jellegzetesen angol család gyermeke. Apja, mint Canterbury-i érsek, éberen őrködik az egyházi szokások tiszteletbentartása felett. Még a királynő megintésére is kész, mivel az az anglikán gyakorlattól eltérő módon él az úrvacsorával. Fia azonban már megérzi az új kor szellemét, s munkásságát is annak jegyében kezdi. 25 éves korában, 1906-ban a szocialista munkáspárt tagja, ezenkívül a keresztény diákmozgalomban is résztvesz, melyet főleg szabadegyháziak irányítanak. Hogy ennek a két cselekedetnek forradalmiságát megértsük, tudnunk kell azt, hogy ebben az időben az egyház csaknem egész Európában éles ellentétben állt a munkásmozgalommal, s egyházi vonalon még csak első csírái voltak meg az ökuménikus mozgalomnak. Bizonyos mértékben érthető tehát, hogy az oxfordi püspök, mikor nála lelkésszé szentelését kéri. avval utasítja el, hogy teológiáját túlságosan modernnek és laikus jellegűnek találja. Oxfordban lesz a vallásfilozófia tanára. Közben másfél évet németországi egyetemeken is tölt, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy látóköre szélesedik. Az a kérdés foglalkoztatja, hogy milyen módon segítheti az egyház a rohamosan iparosodó társadalom «tömegemberét». Ezzel kapcsolatban a keresztség jelentőségét tartja igen fontosnak. A keresztség teszi eggyé az egyházakat a felekezeti határokon túl, s a keresztség adja meg az alapot az egyház szeretetmunkájára. Nem hagyhatjuk cserben azokat, akiket a keresztség által egyháztagoknak tekintünk. Apjának utódja, Davidson érsek felfigyel a fiatal Temple-re, aki egyáltalán nem a megszokott anglikán egyházi vonalat követi. Úgy érzi, hogy megérti indítóokait, s 1909-ben lelkésszé szenteli. William Temple résztvesz az 1910-es Edinburg-i missziói konferencián, de csak mint «jegyszedő», tehát nem kiküldöttként. Azonban az itt szerzett benyomások teszik az eddig inkább csak lázadó fiatal lelkészt az egyházak közötti együttműködés tudatos munkásává. Az «előkelő» egyházból szolgáló egyházat akar teremteni, s erre bőven nyílik is lehetőség az első világháború alatt, s az azt követő években. A negyvenes évek elején érsek lesz. Ebben a magas hivatalában is megőrzi közvetlenségét és néha talán túlzott optimizmusát és lelkesedését. Az anglikán egyházban talán ő az, aki legtöbbet tett azért, hogy egyháza nem maradt távol az ökuménikus mozgalomtól, hanem abban tevékenyen résztvett kezdettől fogva. Sz. A. 11 DR. PÁNDY KÁLMÁN: Arany béke Burmában
