Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-03-01 / 3-4. szám
Öröm van nálad... 1598-at írtak. Ragyogó tavaszi nap volt. Lindemann János kántor dolgozószobája ablakában ült. Elnézett Gotha városának tetői felett, a templom tornya felett, amelyikben vasárnaponként ő vezette a gyülekezet énekét; el a ködösen kéklő thüringiai hegyek felé. Lent az utcákon nyüzsgött az éiet — pedig nem is olyan régen annyi szenvedés, fájdalom, keserves siralom töltötte be az egész országot. Mintha a mindeneket kormányzó Isten meg akarta volna mutatni a meggazdagodott, jóllakott embereknek, hogy a földi élet biztonsága mégsem olyan biztos és gazdagsága nagyon is múlandó és hiábavaló. .. Nyolcvan éve már, hogy a reformáció átviharzott az országon és felrázta az embereket. Ügy látszott, hogy a tiszta evangéliom magvetéséből nagyon gazdag aratás lesz. De hol a gazdag aratás? Hiába lett volna a reformátorok munkája? lindemann János a kandalló melletti sarokba pillantott. Öreg édesanyja üldögélt ott... hangatalanul mozgott a szája. Nagybátyja hatalmas énekeit mondogatta magában, szíve azokban talált vigasztalást. A thüringiai Luther-család leánya volt és röviddel Luther halála előtt a wittenbergi Luther-házban vendégeskedett és segédkezett a háztartásban. A reformátor hitének ereje felejthetetlen nyomokat hagyott szívében. Élete azóta az Igében gyökeredzett. S vajon nem táplál-e csendesen sok ezer szívet ugyanez az erő? Amikor fekete szárnyon megérkezett a pestis veszedelme és felhangzott a kétségbeesés sírása, jajszava, megmutatkozott az is, hogy nem halt ki a szívekben a hit és istenfélelem. Özönlöttek az emberek Isten házába, s Isten Igéje csodálatos vigasztaló erőnek bizonyult. Lindemann leánykája képére pillantott a falon. Ö már láthatja, ami édesapja előtt még elrejtett titok. Luther is átélte ezt a szívettépő fajdalmát, nem szégyellte könnyeit, amikor kis Magdalénája meghalt; de átküzdötte magát a győzelmes örömbe. Ütött az óra. A kántor összerezzent. Hiszen még éneket akart választani vasárnapra a fiúkórusnak. Tekintete egy kottalapra esett. Most kapta könyvkereskedő barátjától: frissen érkezett Olaszországból. Belemélyedt a kottasorok tanulmányozásába. Milyen élet lüktet ebben a ritmusban! Halkan dúdolni kezdte a dallamot; egyre jobban megragadta. Leiugrott és játszani kezdte a spinéten Gastoldi dallamát. Milyen kedves, milyen gyengéd és mégis magával ragadó dallam! Lelfigyélt az öreg édesanya is a kandalló mellett. «Olasz világi dal, édesanyám,» — kiáltotta oda neki. «De mintha ez a dallam kívánkoznék az Úr dicséretére, mint a madarak a tavaszi erdőben! Sohse találkoztam még ezzel a versfelépítéssel. Szinte csalogatja a szavakat!» Már íróasztala mellett ült. írni kezdett: «Öröm van nálad minden búbánat óráján is, Jézusunk. ..» Egyre ragyogóbb lett a kántor szeme. Ezt, ezt kell a fiúknak beleénekelniük vasárnap a levert, megpróbált gyülekezet szívébe! Hogy hálában, ujjongásbán oldódjék fel a fájdalom! Igaz, ínség és halál támad, bűn és sátán fenyeget naponként. De hol a hatalmuk, ha ő, Jézus velünk van? — Végétért a prédikáció. Sok szem könnyes lett, de a szíveket lecsendesítette Isten vigasztalása. Mélységes csend volt a templomban. Ekkor megszólalt halkan az orgona... zengni kezdett a hangja... Milyen boldog akkordok! Csengő fiúhangok kapcsolódnak be, s egyre ujjongóbban cseng az ének, behatol a fájó szívekbe és száll fel Isten trónusához: «Öröm van nálad minden búbánat óráján is, Jézusunk! Benned és véled mienk az élet, nagy Megváltónk, hű Urunk! Te széjjeltépted a köteléket. Ki benned bízik, sziklára épít, örökké élhet: hallelujah! Kegyelmet nyertünk, átölel lelkünk, átfogunk hittel és nem szakít el semmi tetőled: hallelujah!» Suttogás futott át a templomon. Lehajtott fejek emelkedtek fel, könnyfátyolos szemek tekintettek a Megfeszített képére és a magas templomablakokon át az égre. «Ha te miénk vagy, többé nem árthat nekünk sátán, bűn, halál. Legyőzted régen, s te tartod kézben, bár még támad, ellenáll. Dicsérő ének zeng, Jézus, néked. Áldjuk mindnyájan neved vidáman, hirdetjük fennen: hallelujah/» Az ének most már ujjongott, elcsitult benne minden földi fájdalom: «Ujjong a lelkünk: győzelmet nyertünk. Nevedben járunk, szeretünk, áldunk itt és a mennyben: hallelujah!» Szinte önmaguk fölé emelve, az örökkévalóság lehelletétől megérinretten özönlöttek ki az emberek a tavaszi napfénybe. S az üres templomban még mindig zengtek az új ének ujjongó akkordjai: «Átforrunk hittel és nem szakít el semmi tetőled: hallelujah!» Verth, Ausztrália. A presbitérium legutóbbi körlevelében számol be az október 23-i istentiszteletről: «Október 23-án hármas ünnepet tartottunk. Megemlékeztünk a reformáció tényétől, hálát adtunk az Istennek, hogy elküldötte hozzánk azokat a férfiakat, akik munkája biztosította számunkra a tiszta evangéliumot és a tiszta szentség-kiszolgáltatást. Megemlékeztünk az 1956-os szabadsághősökről, hálát adva Istennek, hogy voltak olyanok, akik nem sajnálták életüket, hogy bebizonyítsák a világnak, hogy a szabadság vágya elválaszthatatlan a természetes embertől. Megemlékeztünk végül a saját bűneinkről, s velük kapcsolatban Isten a bűnbánóknak megígért kegyelméről, s vettük az Úrvacsorában a bocsánatot mindazért, amit vétettünk. Összesen 21 felnőtt személy járult az Ur asztalához. Az úrvacsorái borról és kenyérről Szönyi Istvánék gonloskodtak. Az istentisztelet után az egész gyülekezet testületileg vett részt a magyarság közös ünnepségén.» 6 A német evangélikus egyház ezen kedvelt énekének dallamát az olasz Giovanni Giacomo Gastoldi szerezte 1591- ben, szövegét Johann Lindemann (1549 — kb. 1651) ávt/i
