Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1966-08-01 / 8. szám
SZENT LUXUS Igehirdetés a kölni kápolna felszentelésén Örül és örvend a szívünk, mert templomot szentelhetünk. A templomszentelés örömünnep minden gyülekezetben, kétszeres öröm kis gyülekezetben, szétszórtságban élő jövevény népnek. Kápolnánk, túl a magyar határokon, az evangéliumi magyarság messze földön egyetlen saját temploma, ajándék reménységen felül. Istentiszteleteinket eddig is megtarthattuk. Közel tíz éve gyülekeztek vasárnapról vasárnapra magyar reformátusok és evangélikusok a Rajnavidéken és Westfalia városaiban, hogy anyanyelvükön hallgassák Isten igéjét, az evangélium édes bíztatását. Szivesen látott vendégek voltak a helyi német egyházak templomaiban és gyülekezeti termeiben. Ma is így van ez országszerte és hálásak vagyunk ezért a lehetőségért. Hálásak lehetnénk egyszerűbb körülmények között is. Krisztus Urunk szívesen lép egyszerű hajlékba. Az egyház életében szerény megoldások is lehetnek jók és alkalmasak. Az első keresztyének gyakran privát házaknál, családi otthonokban jöttek össze a «kenyér megtörésére» — úrvacsorára, igehallgatásra, közös imádkozásra. Isten velük volt így is. Nem feltétlen szükségesség, hogy a gyülekezet külön erre a célra szentelt helységben tartsa istentiszteletét. A templomépítés fényűzés, luxus a keresztyéneknél. Isten nevében áldott fényűzés. Helyes-é, ha a hívek költséges katedrálisokat építenek, vagy egy ilyen kis kápolnára is oly sokat áldoznak? — A világon annyi a baj és nyomorúság, oly nagy az ínség; szegénység pedig közöttünk, a szomszédságunkban is van. Nem kellen-é először a világ bajára gondolnunk és egyáltalán, szabadulhat-e szemünk a nyomorúság látványától? Észszerű választ nehéz találnunk. A hit azonban nem mindig gondolkodik, nem mindig racionális, szabad megkötözöttségektől, az ínség igézetétől is; telve örömmel és hálával spontánul cselekszik, mint Mária Bethániában «elővett egy font igazi nárdusból való drága kenetet, megkente Jézus lábait és megtörölte hajával». Ha a hit így cselekszik, nem kérdezhetjük Judással «Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem adták a szegényeknek?» A templomok pompája és luxusa, a legkisebb kápolnáé is, istentiszteletünk része, a gyülekezet magasztaló éneke Isten dicsőségére. A világon minden — hangok és színek, a legszebb fa és üveg, az emberi munka és művészi alkotás — Istent kell dicsérje. Örüljünk hát templomunk szépségének önfeledt gyermeki szívvel. Ne sajnáljuk magunktól az örömöt! Attól amit Istennek adtunk, nem maradt kevesebb a szűkölködőnek. A templom szépségétől pedig még láthatjuk a szegény embert. Ha nem így van, baj van; baj van luxusunkkal és baj van istentiszteletünkkel. Találó akkor az apostol mondása «Aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?» Ezért egész természetes, hogy gyülekezetünk örömünnepén megemlékezzünk a legszegényebbekről és ezt ne csak szóval, gondolatban, de tettel is tegyük. Istentiszteletünk offertoriumát az egyházak indiai segélyakciójának rendelkezésére bocsátjuk. Indiában ma milliók éheznek. Milliókon nem segíthetünk, de egyes családokon igen. Indiában egy négytagú család 14 márka áru rizsen öt hétig élhet. 14 márka morzsa. Hazudnunk kellene, ha azt szeretnénk állítani, hogy ezeknek az embereknek ennyi se jut asztalunkról. Gazdag nyugati világunkban sokat gondolunk a magántulajdon szentségére. Védve a munka gyümölcse, gyűjthetsz, gyarapíthatsz, sajátodat nem vehetik el tőled. A magántulajdon szent és sérthetetlen el addig, míg végül Isten felé is szent és sérthetetlen lesz és már neki se lesz joga, hogy háztartásunkba, pénzkezlésünkbe beleszóljon. A keresztyén élet nagy titka annak felfedezése, hogy mindenünk — amink csak van — Isten ajándéka. Tőle jön minden bőséggel, gazdagon. «Mid van, amit nem kaptál?» — «Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?» Ez a meglátás örömmel tölt el és felszabadítja szívünket a hálaadásra és dicséretre, a szolgálatra, Isten és ember szolgálatára. Akkor persze nem lesz privát tulajdonunk a magunk dicsőségére és luxusára, de mindenünk lesz ajándékba — mint ez a kápolna is — Isten dicsőségére és úgy lesz velünk, mint írva vagyon a mai vasárnap igehirdetési textusában: «A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala, és senki semmi marháját nem mondá magáénak, hanem nékik mindenök köz vala. És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Ur Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem vala mindnyájukon. Mert szűkölködő sem vala ő közöttük senki, mert valakik földek, vagy házak birtokosai voltak, eladván, elhozák az eladottak árát és letevék az apostolok lábainál, aztán elosztatott az Tíz mondat A woudschoteni konferencia napi témáit reggelenként tíz-tíz mondatban vetette fel Szépfalusi István bécsi lelkész. Az egyes napok témái ezek voltak: «Velünk az Isten» — hétköznapjainkban, — a történelemben, — Jézus Krisztusban, — életünkben és halálunkban, — a jövő útján, — bűneinkben. Az egyik ilyen bevezetőt itt közöljük. Velünk az Isten ... a történelemben. 1. Végérvényesen elmúlt az az időszak, amikor pápák és reformátorok, egyházak és ún. keresztyén illetve vallásos politikai pártok irányították a történelmet, avagy döntő módon meghatározták az emberiség sorsának alakulását. 2. Ha — az egyetemes kinyilatkoztatás (revelatio generalis) területén mozogva — hajdanában úgy gondoltuk, hogy Isten kizárólag rajtuk keresztöl, mintegy Isten kardjaként volt velünk a történelemben; ma — de még sokkal inkább holnap — tarthatatlanná vált ez a közismert, gyakran még közöttünk is elterjedt állásfoglalás. 3. Isten köztünk léte a történelemben számunkra homályosan, gyakorta teljesen észrevétlenül és öntudatlanul, alkalmanként pusztán hatásaiban és a legtöbb esetben csak mintegy «tükör által homályosan» jelentkezik. 4. A történelem Istene az elrejtőzködő, önmagát fel nem fedő «Deus absconditus». 5. Joó Sándor, a Magyarországon közismert és Hollandiában nagyrabecsült budapesti református teológus beszélt nemrég Pasaréten a mai kor «ateista szent»-jeiről. 6. A világ teremtése óta észrevehetően meglévő folyamatos teremtést, az ún. creatio continuat Isten ateista szentjein, a politikai élet, a szellemi és technikai alkotás emberein keresztül, a destruktív erők munkáját is felhasználva, terveibe azokat beépítve, folytatja tovább. 7. Isten köztünk létét a történelemben és a jelenben senki sem szoríthatja korlátok közé, hiszen az Ö igéje sincsen bilincsbe verve. 8. A történelem Istene nem vezet el a Megváltás Istenéhez, de a világ eseményeiben munkálkodó erők el tudják mozdítani helyükről azokat az előzőleg fel nem ismert akadályokat, amelyek mindannyiunk számára lehetetlenné tehetik Isten Isten voltának felismerését. 9. Isten igenli a történelmet. 10. Isten a történelemben — Izraelben — készítette elő az üdvösség történetét, s az idők teljességében, Pontius Pilátus idejében küldte el egyszülött Fiát, az alfát és ómegát, Jézust a Krisztust. egyesek közt, amint kinek-kinek szüksége vala.» Glatz József 4
