Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1966-01-01 / 1. szám

Az «istenes énekek« poétája

(Reményik Sándor születésének 75. évfordulójára)

Adyról szóló megemlékezését így kezdi: «Küldöm ezt a kis írást, mely nem cikk, nem rajz, nem tanulmány. Egyszerű vallomás. E.mlékek felbukkanása a tudatomban ...» Hetvenöt éves lenne. Amikor reá emlékezem, én sem akarok róla tanulmányt írni. Egyszerűen vallomást szeretnék tenni a tudatomban felbukkanó emlékekről, azokról a fájdalmakkal átszőtt, mégis kedves és felejthetetlen napokról, melyeket harminc esztendővel ezelőtt, a kolozsvári hidelvei kórház «zsolozsmázó» betegszobájában Reményik Sándorral eltöltöttem.

Aprily Lajos egyik verskötete előszavában «vallásos poétának» nevezi, akinek «istenes énekei» — kevés külső hatástól eltekintve — elsősorban a lüktető, szenvedő élete forrásából táplálkoznak. Érzékeny, finom lélek volt, aki kora eszményirtó, durvaságával szemben halk dallamú lírájának legfőbb motívumát az «örömszerzésben» jelöli meg. A fájdalmak embere,

lógiai tanár tartottak előadásokat a magyar protestantizmusról (1919-ben tartott előadásaik nyomtatásban is megjelentek svédül). Röviddel utána a stockholmi konferencián (1925) a magyar Sión kiküldöttjei is megjelentek Raffay Sándor evangélikus és Ravasz László református püspökök vezetésével.

Ennél talán lényegesebb az a személyes befolyás, amelyet Söderblom két evangélikus egyházi emberünkre gyakorolt. Ordass Lajos püspök és Jánossy Lajos egyetemi tanár azon teológusok közé tartoztak, akik Söderblom jóvoltából ökuménikus ösztöndíjasokként tanulhattak Uppsalában. Személyi kapcsolatot köthettek az érsekkel és személyiségének teológiai és egyházi vonalon való hatását magukkal vihették a magyarországi egyházba.

Valószínűleg nem csalódom abban, hogy Söderblom tette Ordass Lajost a svéd egyház és az északi evangélikus szépirodalom szerelmesévé, amelynek annyi szép termékét szólaltathatta meg magyar nyelvünkön. Tudva vagy tudatlanul talán Söderblom ökuménikus befolyása élt Ordass Lajosban akkor is, amikor 1947-ben az Evangélikus Világszövetség megválasztott alelnökeként a svédországi Lund-ból visszatérve Magyarországra azt tervezte, hogy egy kis keleteurópai ökumenét lehetne létrehozni azon egyházak között, amelyek ugyan történelmi sorsközösségben egymás mellett éltek, de egymásról vajmi keveset vettek tudomást. Nem Ordass Lajoson múlott, hogy a második vimégis, verseinek többségéből az örvendező lélek szava csendül felénk. A súlyosan beteg férfi azért akar meggyógyulni, hogy jótéteménnyé lehessen embertársai számára. «En Istenem, gyógyíts meg engemet, én szeretni és adni akarok.» Sok tusakodás, harc jellemzi. Ö maga érzi, tudja, hogy szüksége van a szenvedések tisztítótüzére. «Most ég ki belőlem a sok salak, s mi megmarad: a lélek érce csak.» A kolozsvári református kórházban megrendülve figyeltem: a szenvedések kohójában miként csillant elő a salaktól tisztuló lélek nemes érce. Lenyűgöző volt ez a harc, amit az életért tusakodó ember vív a «kegyelem Istenével», hogy felépülve, lelke drága aranyát bőséggel osztogassa nekünk, embereknek. Örömszerzésből. «Szeretném, ha e versek lelket, szeretetet .... új erőt

vihetnének mindenhová __» •— vallja

önmaga. Bár versein sokszor átizzik a szenvedés nosztalgiája, mégis a «szavak színezüstjének», csengését hallva, a «gondolat vert aranyát» mérlegelve, az olvasó úgy érzi: elmúlik minden szenvedése, minden fájdalma, mert lelke «új erők selylágháború által létrejött keleteurópai új világban ezen valójában «söderblomi» álmot már nem tudta megvalósítani.

Söderblom százéves születési évfordulójára emlékezve a magyar keresztyénségnek is áldott alkalma lehet, hogy ezen szolgálatra amlékezzen. 1931-ben halálos ágyán az első világháború sebeiből még fel nem gyógyult, de már a másodikra kacsintgató, Istent a látóhatárról egyre inkább elveszítő világnak még odakiálthatta életének vallástételét: «Tudom, hogy Isten él; a vallástörténettel tudom bebizonyítani!»

Amikor a 40-es évek elején neves magyar lelkészek utódjaként Uppsalába érkeztem, már csak a Dóm-ban levő sírjához zarándokolhattam, amelynek sírfelirata is a nagy érsek alázatának üzenete: «Ha mindazt megtettétek, amit parancsoltak néktek, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, amivel tartoztunk» (Luk. 17, 10). Az elhúnyt érsek hitvese, aki akkoriban LTppsalában élt, állandó friss virágokat helyezett a sírtábla mellé. Az emlékezés hálás virágait hadd tegyem le én is ezen írásommal az evangélikus egyház jelene egyik legnagyobb fiának sirjára. Ö maga írta sokszor, hirdette fáradhatatlanul, hogy a «Svéd Egyház» csupán az egyetemes keresztyén anyaszentegyház egyik kerülete. Hogy ezzé vált, azt a jelenben Söderblom érseknek is köszönhetjük.

Vajta Vilmos.

Reményik Sándor:

Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal —

S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád.

Aztán elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal,

Szótlanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába.

A bűn, a betegség, a nyomorúság.

A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor — magától — megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára.

Erő, akarat, kétségbeesés.

Bűnbánat — hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor — magától — szűnik a vihar, Akkor — magától — minden elcsitul. Akkor — magától — éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Ssak úgy magától — friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

mébe» burkolózik. Ez a lelkére suhanó drága «selyem», ez a csodálatos erő: a hit! Isten szeretetével volt telve a lelke, ezért költeményei úgy vannak át- meg átszőve az Örökkévaló nevével, mint nehéz brokát a finom aranyszálakkal. «Nem akarom, — és minden versbe, mégis a Te nevedet építem bele.» Ezekkel a versekkel úgy táplál bennünket, mint a mindennapi kenyérrel.

Vendégdiák voltam a kolozsvári teológiai akadémián. Kisebb műtétet végeztek rajtam a hidelvei kórházban. Reményik akkor súlyos betegen feküdt annak egyik szobájában. Barátai és olvasóinak nagy tábora aggódó szeretettel figyelték állapotát. Szinte mindig «virágba borult a betegszoba». Betegek és ápolók, akik szüntelenül körülötte voltunk, lélegzetvisszafojtva figyeltük, mennyire valóság volt, amit oly megrendítően leírt: «És tudtam jól, Isten szép világát hajszál kötötte össze csak velem. S tudtam, e hajszál könnyen elszakad.» Isten kegyelme, az orvosok és diakonisszák erőfeszítése nem engedte, hogy a «hajszál» akkor elszakadjon. Amikor szabad volt hozzá bemenni, szinte minden időmet vele töltöttem. Mélyen

5