Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-11-01 / 10. szám
7 ‘fitAT. f(kAslAlUS-'^ WvCT' KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA IX. évf. 10. szám. Megjelenik havonként 1965. november Glatz József Szolgáló gyülekezet Az elmúlt esztendők során Európa több országában fiatal magyar evangéliumi gyülekezetek születtek. — A gyülekezetek jól látták, hogy első feladatuk az igehirdetés szolgálata, az evangélium hirdetése magyarul és többször kifejezésre juttatták azt a meggyőződésüket, hogy a magyarságnak is ezzel, az evangélium hirdetésével teszik a legjobb szolgálatot. Nem volt mindig egyszerű ezen az egyenes, keskeny úton megmaradni. A keresztyének azonban mindig tudták — talán nem mindig elég világosan —, hogy a szó bizonyságtétele mellett ott kell állniok a tetteknek is. Az evangéliumi keresztyénség történetében a múlt század volt a diakónia, a keresztyén szeretetszolgálat hőskora. Ekkor alapították, Németországban először, az azóta híressé vált nagy szeretetintézményeket. Ezek az intézmények akkor egyéni kezdeményezésből születtek és az egyéni lelkiismeretre apelláltak. Ma érdekes és jelentős fejleményeknek lehetünk tanúi: az egyház szervezett egésze áll a diakóniai szolgálat mögé és a gyülekezetek válnak a szolgálat hordozóivá. Ebben a fejlődésben a finn egyház jutott legtovább. Itt egyházi törvény szabályozza, hogy minden gyülekezetnek a lelkész mellé egy férfi vagy női diakóniai munkást is kell állítania teljes idejű alkalmazásban. A finnek ezt úgy mondják, hogy az egyház életében a Jézus igéjének szolgálata mellett nélkülözhetetlen a Jézus kezeinek szolgálata. A feladatok ma jórészt mások, mint a múlt században, vagy azelőtt. A jóléti állam a társadalmi problémák rendezését magára vállalta. Általános nyugdíj, betegbiztosítás, szociális rendelkezések és intézmények állnak az állampolgárok védelmére, rendelkezésére. A problémák egy része mégis kicsúszik az állami apparátus kezéből. Az egyéni gondok, sorsok áthullnak a paragrafusok szitáján. A problémák sora természeténél fogva csak részben ragadható meg intézményesen. Ilyenek például az ifjúság nevelése, az aszociális elemek gondozása. Bármerre nézünk azonban, mindenütt szorongat egy nagy Ínség: nincs ember. Hiány van ápolókban, tanítókban, tanárokban (lelkészekben is!), társadalmi gondozókban. Durván mondva, az embernek nincs ideje embertársa számára. Talán megjegyezhetjük, hogy ezeken a pontokon különöskép szükség volna a keresztyénekre. Vajon nem gondolhatnának erre a keresztyének pályaválasztásnál? Vagy nálunk is egyetlen szempont a kevesebb gond, nagyobb kereset? És mit tehetnek itt, akiknek más a hivatásuk? Az egyházakban ma több akció is van, mely egy napot, hetet vagy évet kér a hívek idejéből és hála Istennek, vannak sokan — sok fiatal —, akik e hívást meghallják; de mi a helyzet a magyar gyülekezeteknél? Gyülekezeteink életében kezdeti stáción az igehirdetés gondja mellett természetszerűleg nagy helyet kaptak a szervezeti kérdések: a gyülekezetét fel kellett építeni és be kellett illeszteni a befogadó egyházak közösségébe. Magától értődik, hogy ezek a gondok lefoglalták a gyülekezetek és presbitériumok figyelmét, de nagy baj volna, ha itt megállnánk. Sokat törődtünk azzal, hogy munkánkhoz biztosítsuk a helyi nagy egyházak segítségét, de gondoltunk-e arra, hogy mi hol segíthetünk? Benne vagyunk-e az egyház életének belső, nagy áramában? Szolgáló gyülekezet vagyunk-e? Gyülekezeteink általában nincsenek abban a helyzetben, hogy finn példa szerint a lelkész mellett diakóniai munkást is alkalmazzanak, de megtehetjük, hogy gyülekezeti összejöveteleken és presbiteri üléseken tudatosan, rendszeresen és szervezet ten foglalkozunk a szeretetszolgálat kérdéseivel. Ha nálunk nem lennének olyanok, akik egy évet vagy hónapot tudnának idejükből a diakóniai szolgálatra áldozni, akadnak talán olyanok, akik hetenként néhány órát fordíthatnak arra, hogy magányos öregeket, betegeket látogassanak, vagy fiatalokkal beszélgessenek. Tennivaló van bőven. Ha pedig éppen befogadó egyházaink életében kínálkozik alkalom a szolgálatra, nem figyelhet fel Virrasztás közben Uram! Olyan különös hatással van rám ez a hosszú kórházi folyosó, melynek fehér ajtói mögött betegek várják reménykedve gyógyulásukat; a sok megilletődött látogató, a sokatmondó arcok, izgatott suttogások. Ha kórházban vagyok, úgy érzem, szégyenkeznem kell egészségem miatt, mert olyan természetesnek, magától értetődőnek veszem azt. Uram! Ne engedd, hogy elfeledkezzem azokról, akikben legközelebb vagy hozzám: a lesujtottakról, kétségbeesettekről, reménytelenekről és betegekről. Segits, hogy nekik adjam az egészségemet, az időmet, a szeretetemet és hitemet, erőmet és bizodalmamat. Úgy, mintha te magad lennél az én segítségemre szorulva, Uram. K. E. dt.
