Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-10-01 / 9. szám
Szigethy Sándor Kiskáté biblia helyett? Talán emlékszünk iskoláskorunkból Dr Luther Márton Kis Kátéjára — a reformátornak arra a kis iratára, mely 1529- ben jelent meg először — s mely azóta hazánkban is számtalan kiadást ért meg. Legutóbb a Keresztyén Énekeskönyv új kiadásában is helyet kapott, ahol bármikor fellapozhatjuk. Milyen szolgálatot tett ez a közismert kis irás az idők folyamán? A könyvnyomtatás feltalálása utáni első századokban a Szentírás terjedelménél fogva nem válhatott igazán köz-kincscsé, mivel csak keveseknek állt módjában az akkor nagyon drága könyv megvásárlása. A biblia üzenete először csak indirekt módon, énekeskönyv és káté formájában juthatott el az otthonokba. A könnyebb hozzáférhetőség miatt a kiskáté lett a közember bibliája. A kátét akkor még nem tekintették tankönyvnek, hanem sűrített bibliának, Isten igéje summájának és lelki tápláléknak. A templomokban is gyakran felolvastak belőle egy-egy részt, majd magyarázták azt, mint a Magyarországon ismeretes hétköznap-esti ún. «kátés»-istentiszteleteken. Később egyre inkább kidomborodott a Kis Káté tankönyv jellege. Svédországban a lelkésznek kötelessége volt megleckeztetni híveit a kátéból, — a felnőtteket is. Az vehetett csak úrvacsorát, aki a kérdé-Az Utitárs legutóbbi számában arra hívta fel a figyelmet Pósfay György lelkész, hogy a húsvéti Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia egyedülálló alkalmat jelentett. Örömmel számolunk be arról, hogy azóta egy másik kezdeményezés is sikerrel járt, s ez év nyarán Antwerpenben rendezték meg a «magyar evangéliumi ifjúság nyári konferenciáját» Pándy András belgiumi ref. sekre megadta a helyes választ. Házasságkötés előtt az ifjaknak ugyancsak számot kellett adniok kátéismeretükről. Noha abban az időben még ismeretlen volt a kötelező népoktatás, az olvasnitudók száma egészen magas volt a kátétanulás következtében. A XVIII. és XIX. században a nagy családi események közé tartozott Svédországban az otthonokban tartott káté-kikérdezés. Noha a kátétanítás a családfő dolga volt, a nagyobb eredmény kedvéért a lelkésznek sorba kellett látogatnia a családokat minden évben és igy meggyőződhetett róla, hogy hívei valóban tájékozottak-e a szent tudományban. E szép szokást egyes vidékeken mind a mai napig megőrizték. Az 1860-as évekből ragadjunk ki egy beszámolót erről a számunkra ismeretlen aktusról. A feljegyzések írójától megtudhatjuk, hogy mint karácsonyra, úgy készültek erre az alkalomra a hívek. Az udvart kisöpörték, a házat kívül-belül rendbehozták, nagytakarítást tartottak, hogy mire a házról-házra járó vizsgáztatók megérkeznek, minden a legnagyobb rendben fogadja őket. «Végre elérkezett a nagy nap. A ház népe összegyülekezett. A nap fényesen sütött a derűit égről, ugyanis ezeket az alkalmakat a hosszú júniusi napokon szokták tartani, amikor a tavaszi munkálatok már befejeződtek, de lelkész és Ungár Aladár evangelizátor vezetésével. A két rendezvény, a hasonló megjelölés miatt, könnyen összetéveszthető. Azonban örömmel — és talán némi büszkeséggel is —- állapíthatjuk meg, hogy a «konferenciák családjának» (tángagärdei, burgenlandi és húsvéti konferenciák) az antwerpeni kezdeményezés révén új tagja született. Képünk: az antwerpeni konferencia résztvevői. az aratás még nem kezdődött meg. Bevárták a papot és harangozót. Amikor megérkezetek, köszöntötték őket, majd énekkel és imádsággal megkezdődött a vizsgáztatás. Előszólították a gyerekeket és ifjakat, kik az asztal köré állottak fel félkörben. Mindegyikük egy-egy igét olvasott fel a bibliából, majd következett a káté-kikérdezés. Ez mindaddig tartott, míg minden jelenlevő el nem mondta a reá eső részt. Ezután kezdődhetett az utóvizsgáztatás. A lelkész kiragadott egy főrészt a kátéból, kérdéseket tett fel vele kapcsolatban, melyekre bárki megfelelhetett. Ilyenkor azonban rendszerint a lelkész beszélt és tanította a jelenlevőket. Mindezt imádsággal fejezték be.» Amikor az iparosodás előrehaladtával üzemek keletkeztek, egyes helyeken a munkások és hivatalnokok a kátévizsgáztatás előtti napon otthon maradhattak, hogy átismételhessék az anyagot. Korabeli leírások szerint gyakori látvány volt, hogy a szakácsnő egyik kezében a kátét tartotta és tanulta azt, míg a másik kezében lévő fakanállal szorgalmasan keverte a zabkását. A XVII. század végétől kezdve könyvbe vezették a lelkészek e vizsgák eredményét. Külön jegyet kaptak a Tízparancsolatra, Miatyánkra és Apostoli Hitvallásra. Megtudhatjuk ezekből a könyvekből, hogy az illető községben ki mit tudott vagy nem tudott a kátéból. Sokszor előfordult, hogy a gazda rosszabb osztályzatot kapott mint bérese. A svéd uralom alatt állott baltitengeri részeken is kötelezővé tették ezt a számadást mindenki számára, ami nem kis felháborodást váltott ki a nemesek körében. A püspökök és papok azonban nem tágítottak az otthoni gyakorlattól, mondván: Krisztus egyházában nem lehetnek kiváltságos rendek, következésképpen a kátétanulás gazdagnak és szegénynek egyaránt kötelező. Északi testvéregyházunkban sok-sok nemzedéken keresztül valóban népkönyvvé vált Luthernek ez a kis irata. Mintha erre is vonatkoztatták volna az intést: ezek a szavak «legyenek a te szívedben, és gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy amikor úton jársz, és amikor lefekszel, és mikor felkelsz» (5. Mózes 6: 6-7). Jellemző adat: míg a múlt század elején Svédországban kb. minden 81—82 családra jutott egy-egy biblia, minden 3—4. családnak volt saját kátéja. Ez a kép azóta erősen megváltozott. A multszázadi ébredési mozgalmak, valamint a bibliatársaságok révén igazán széles körben terjedt el a Szentírás. Egy-egy családban ma már több bibliát is lehet találni. Többé már itt sem az a probléma, hogy jut-e belőle elegendő példány a híveknek, hanem hogy olvassák-e a meglévőt. Ezek szerint tahát a Kis Káté megtette 5 Konferencia Antwerpenben
