Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-10-01 / 9. szám
U'»l_ > */l. ú[(aaj~. fbsvid*-*'' rfDosr^riL ^ / r O-^yiA 4Ji^ KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA IX. évf. 9. szám Megjelenik havonként 1965. október Pósfay György: r Az Ur az, aki megerősít Ézsaiás 40: 30—31. (Konfirmációi igehirdetés a svédországi Tángagárde magyar gyülekezeti otthonban 1965 július 25-én.) Tizenhat esztendővel ezelőtt két magyar diák elhatározta, hogy megmássza Svédország legmagasabb hegyét, az ország legészakibb csücskében levő Kebnekaise nevű csúcsot. Mindketten az Alföld szülöttei voltak, sem nem voltak járatosak többezerméteres magaslatok meghódításában, sem nem ismerték pontosan a sarkkör feletti hegyvidékek természeti adottságait. Pézntárcájuk sem engedte meg azt, hogy egy ilyen vállalkozás számára különösen alkalmas felszerelést vásároljanak, sőt a szükséges térképekkel sem rendelkeztek. Mégis nekivágtak az útnak, és a Kiruna-i vasútállomástól autóbuszon és motorcsónakon elinduló, majd gyalogmenetben folytatott vándorút után, minden baj nélkül elértek a nagy hegy lábánál levő túristaházhoz. Ott érdeklődtek a felől, hogy mennyi idő alatt lehet felérni a csúcsra. Azt a felvilágosítást adta a túristaház vezetője, hogy gyakorlott hegymászók, akik jó korán elindulnak, szép időben délre elérhetik céljukat, majd onnan rövid pihenő után visszaindulva még a késő délután leereszkedő köd előtt viszszaérhetnek a túristaházhoz. A két magyar diák megköszönte a felvilágosítást és bejelentette, hogy másnap reggel 4-kor útnak indulnak a csúcs felé. Arról persze nem szóltak, hogy nem tartoztak a gyakorlott hegymászók közé, s nem említették hiányos felszerelésüket és élelmiszertarisznyájuk majdcsak üres voltát sem. Nyár volt és kedvező időjárás. A Nap ilyenkor le sem nyugszik, csak épen megfordul a hegyek mögött ott Északon. Mikor kora reggel útnak indultak, a napsugarak már szikrázóvá tették a gleccser síkos felületét, amelyen útjuk felfelé vezetett. Jól haladtak és egymás közt arról beszélgettek, hogy igazán nem nehezebb a hegymászás itt ezen a vidéken, mint amikor néhány évvel azelőtt a Galyatető vagy a Kékes csúcsára igyekeztek télvíz idején. A kép azonban hamarosan megváltozott. Eljutottak a hómező végéhez, ahol ott tornyosodon: egy sziklagörgetegeből alkotott gúla, a Rullavaara nevű hegy. Egyikük kissé előbb haladt, s mikor hátrapillantott, észrevette, hogy barátja egy sziklának támaszkodva liheg. «Mi a baj, megbotlottál, megütötted magad?» — kiáltotta. «Nem, — felelte a másik, — de olyan fáradtság vett rajtam erőt, hogy legszívesebben itt maradnék.» A helyzet reménytelen volt. Egyikük elaléltan, mint a fáradt madár, roskadt le a szikla mellé, míg társa azon töprengett, mit tegyen, — mert érezte: élet és halál kérdése fordul meg azon, hogy a következő pillanatokban mit cselekszik. Rábeszélése nem használt. Reménytelennek látszott az a megoldás, hogy barátját vállára vegye és vele visszainduljon. Más emberfia nem volt a közelben. Ha itthagyja és segítséget keres, még ha saját ruháját is barátjára teríti, az megfagy, mire többórás út után visszatér. Tűzgyújtásra fa hiánya és a nagy szél miatt nem volt lehetősége. Végre oldalzsákjában kezdett kotorászni. Abban a nem hordott ruhadarabokon kívül alig volt valami. De keze egyszercsak egy narancsra akadt. Kétségbeesésében kivette azt, és valamilyen, szinte gyermekes naívságnak nevezhető hittel, magasra emelte és odakíáltott társához: «Ha ide tudsz jönni ehhez a sziklához, ahol én vagyuk, akkor együtt megesszük ezt a narancsot!» Ekkor csoda történt. A holtfáradt barát szemei felcsillantak. Tagjai megmozdultak. Szinte embernél szokatlan, talán csak kétségbeesett fuldoklónál látható igyekezettel, előrehajolva bukdácsolt a feljebb fagyoskodó társa felé és ragadta ki kezéből a közben meghámozott és kettéválasztott gyümölcs ráeső cikkeit. Mohón felfalta azokat, és ettől kezdve egészen megváltozott. «Még pihenünk egy kicsit, aztán indulunk!» — mondta csodálkozó barátjának. «Vissza a túristaházhoz?» — kérdezte amaz. «Nem, előre, fel a csúcsra!» — hangzott a felelet. így is történt. Az elfáradt barát új erőre kapott s ismét bírta a fáradalmakat. Sőt egy órával később, amikor már a Kebnekaise oldalában, csak 20 percre a csúcstól, barátját fogta el ugyanaz a letargikus fáradtság, akkor ő tudott valamit keresni saját zsebeiben, amivel visszaadta társa életkedvét. Sikeresen feljutottak mindketten a csúcsra, és egy szép nap emlékével baj nélkül értek vissza napnyugtakor a túristaházhoz. Ami tizenhat évvel ezelőtt ott fenn, Svédország észki részén történt meg két magyar diákkal, az állandóan megismétlődik az élet országútján vándorló emberrel. Ahogyan ők — Istennek legyen hála: nem egy időben — elvesztették erejüket és Illéshez hasonlóan inkább vágytak elpusztulni, mint előbbre vagy hátra jutni,
