Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)

1965-10-01 / 9. szám

úgy elvesztheti az ember az életkedvét az élet országútján járva. Ettől nem ment meg az sem valakit, hogy fiatal, az sem, ha bölcs, sokat tanult, kisportolt, jómódú vagy szerettei között él. Öngyilkosok között, tapasztalataim szerint, több a fiatal, jól képzett és jól kereső ember, mintáz öreg, beteg, anyagi gondokkal küzdő vagy primitív ember. Akik figyelő szemmel vizsgálják a világot, azok hasonló tapasztalatokról számolhatnak be. Ez volt a meglátása a neves svéd írónak, Harry Blombergnek is, hogy csak egy nevet említsek.

Az a könyv, amelyet kezemben tartok, a Szentírás, szintén jól ismeri ezt az igazságot. Alapigénk bevezető verse is ezt mondja: «Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is.» Az elmúlt hét folyamán, bibliaóráink és más összejöveteleink során, a már említett Illés prófétán kívül találkoztunk más bibliai személyekkel, akiknek az életében az elfáradás a reménytelenség állapotáig való eljutást jelentette. Számukat lehetne szaporítani, nem csupán az Otestámentumban fellépőkkel, hanem az Ujtestámentumból ismert személyekkel is. Egy Péterrel, aki a főpap udvaráról keserves sírással távozott, ami nyílván azt is jelentette, hogy legszívesebben elsülyedt volna szégyenében. Egy Pállal, aki életének egyes periódusaiban legszívesebben elhagyta volna a földet és a menynyei hazába költözött volna, mert elfáradt a sok küzdelemben. Említhetnénk az emmausi tanítványokat, akik azzal az érzéssel tértek vissza otthonaikba, hogy vége mindennek, vagy Tamást, aki elfáradt abban, hogy szüntelenül a tanítványok közt legyen, vagy Márát, aki bátyja elvesztése után úgy érezte, hogy az Úrral való kapcsolat már nem jelentős. És végül utalhatunk a nagy elfáradóra, aki sohasem kelt fel: Júdásra.

És valljuk be őszintén: mi magunk is beszámolhatunk saját életünkkel kapcsolatban ilyen megfáradásokról. Pár nappal ezelőtt énekeltük itt Szőnyi Benjámin gyönyörű énekét: «Jövel, Jézus, lelkem hő szerelme». Ennek egyik verse hitünket a változó holdhoz vagy a majdcsak kialvó, majd újra fellobbanó mécsvilághoz hasonlítja. Azt hiszem, kevés olyan résztvevő ül ezen istentisztelet hallgatósága körében, aki nem mondhatná el önmagáról ugyanazt, hogy ti. az ő életében is nem egyszer bekövetkezett már a testi és lelki elfáradás szomorú időszaka.

A Szentírás azonban nemcsak azt mondja meg, hogy ilyen állapotba kerülhet az ember, hanem a felolvasott bibliai hely arról is bizonyságot tesz, hogy ebből az elkeserítő állapotból ki is kerülhet. Nem ír elő utat, nem nevez meg módszert, hanem egyszerűen azt mondja:

2

Magyar kápolna Kölnben!

A jelek szerint néhány hónapon belül olyan ünnepet ülhet egyik külföldi magyar gyülekezetünk, amilyenben eddig egyik gyülekezetnek sem volt része: saját kápolnáját avathatja fel és veheti hasza megerősödés az Ur ajándéka. Az Ur az, aki megerősít.

Én hiszem, hogy akik eljöttek ide Tangagärde-be, azok rá fognak döbbenni arra, hogy az itt töltött idő nemcsak azért volt szép, mert gyönyörű időt adott az Ur, vagy azért, mert kellemes társaság volt együtt, esetleg azért, mert néhány rövid napon át nem kellett az élet fenntartásáért folytatott munkában őrlődnünk, hanem azért is, és főleg azért, mert lelki fáradtságunkban erőt nyerhettünk. Mert Tängagärde a megerősítés, a konfirmáció alkalma lett számunkra. Hiszen épen ezt jelenti a «konfirmáció» szó: megerősítés. Nemcsak fiatal barátunk részére, aki köztünk megismerkedhetett rendszeres tanítás által hitünk alapjaival, hanem minden gyermek és felnőtt számára, akik a nekik hirdetett igét meghallották és az szívükben jó talajra hullott.

A görögök pogány korszakában keletkezett egy hitrege, melynek egyik szereplőjét Anteusznak hívták. Ez az Anteusz csodálatos harcokat vívott meg, de csak úgy tudott győzelmeket aratni, ha minduntalan visszatért a földre, átölelte, megsimogatta a földet, az ő erőt adó anyját, mert ez adott erőt számára a megvívandó küzdelmekben. Költők szerint ebben a legendában mély igazság jut kifejezésre: az, hogy az eredet, a származás helyéhez való kapcsolódás által az ember különleges erőre tehet szert. Ezért tért Petőfi Sándor oly szívesen vissza a Kiskunságra, amikor már Pesten is elismert költő volt, ezért vágyakozott Arany János Nagyszalonta után, vagy Mikes Kelemen az erdélyi havasok közé.

Nekünk keresztyéneknek nem a föld ad ilyen megújító erőt. Nekünk nem lefelé kell néznünk, hanem felfelé, Isten felé. Az Ö igazi orcája felé, amelyet az Evangéliumban mutat meg.

Adjunk hálát Istennek, hogy ezek a Tángagarde-i napok ilyen felfelé nézési alkalmakká lehettek. És kérjük Öt, hogy adjon nékünk még sokszor ilyen lehetőségeket, hogy nem csonka életű, útközben elhullott vándorokhoz legyünk hasonlók, hanem az élet koronáját a célnál győzelmesen elnyertekhez, — hogy a mi életünk bizonyságtétele is lehessen az, ami most csak az írás bizonysága: «Akik az Urban bíznak, erejük megújul ... futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.»

nálatba a Nordrhein-Westfalen-i magyar gyülekezet. Eddig a kölni gyülekezeti központ egyik termét használták istentiszteleti helyiségül, a nyár folyamán azonban ugyanabban a házban külön kápolna építését ill. berendezését határozták el és kezdték meg. A fontos eseményről nyári körlevelében számolt be a gyülekezetnek Glatz József lelkész:

«A von Sandtplatz 1. szám alatti ház alagsorában üresen állt egy nagy terem, melynek közvetlen bejárata van az utcáról. A háziasszony egyszer megkérdezte tőlünk, nem tudnánk-e ezt a helyiséget kápolnának használni. Megdobogott a szívem, — igazi kápolnája lenne a gyülekezetnek! De azt is láttam, hogy sok pénzre volán szükség, míg a volt raktárhelyiségből kápolna lehetne. Az ajánlatról mégis jelentést tettem a rajnai egyház szeretetszolgálata ügyvivőjének, Eggert úrnak.

Az események ezután gyorsan peregtek. Árajánlatot kértünk, költségvetés készült. 13000 márka kell az építéshez. A rajnai és a westfaliai egyház felajánlották ezt az összeget, a prebitérium pedig megszavazta az építkezést. Választottunk egy építési bizottságot, melynek a felügyelőn és lelkészen kívül tagjai lettek dr Kiss Pál, Kölcsey István és Veöreös László presbiterek, továbbá a westfáliai egyház képviseletében Ness lelkész, a rajnai egyház képviseletében Eggert úr, valamint az építész.

Az építési bizottság még július utolsó napján megtartotta első ülését. Öt és fél órán át tárgyaltuk, milyen legyen a helyiség beosztása, berendezése, fűtése, hol álljanak az Ur asztala, a szószék, a lámpák stb. Végezetül megállapítottuk, hogy az építési költségeken kívül még kb. 7000 márkára van szükségünk.

(folyt, a köv. oldalon)