Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-06-01 / 6. szám
„Meg van irva” 13. A jó apáról szóló példázat Azt próbáltuk megtanulni eddig bibliaiskolánkban, hogy mit mondtak — megértve vagy félreértve — Jézus Krisztusról. Most továbblépünk és azt kérdezzük, hogy maga Jézus Krisztus mit mondott? Mit hirdetett, mit tanított és mi volt a titka annak, hogy őt «hatalommal szólónak» nevezték el hallgatói? E mondanivaló megtalálásának két útja kínálkoznék. Az egyik út az lenne, hogy elővesszük Jézus mondásait, rövid, frappáns igéit. Ezekből evangéliumaink igen sokat őriztek meg, nyílván azért, mert ezek közmondásokként szájról-szájra jártak a nép ajkán és közismertek voltak. Sőt Máténak még egy ilyen mondásgy&jtemént is köszönhetünk: a Hegyi Beszédet. Mi mégis más utat követünk most. Megpróbáljuk Jézus prédikációját példázataiból megérteni. Ez a nehezebbik út viszont. Majd a magyarázatok során rádöbbenünk arra, hogy mennyiszer meghurcoltuk ezeket a szép szemléletes képeit Jézusnak! Első olvasásra megértjük azt u. i. amit a szövegük mond, s ez az első hallásra megtéveszt bennünket: igen sokszor elmegyünk a lényeg mellett, de ugyanakkor lényegtelent teszünk meg fontossá! Egy mondást, mint pl. «Ti vagytok a világ világossága;» könnyebb megérteni, de hányszor félreértjük pl. a híres, ún. «tékozló fiúról» szóló példázatot! Kezdjük itt, ha már megemlítettük, ennél a példázatnál! Már az elnevezése is téves és a példázat félreértésén alapul. A példázat elejének szélesvonalú részletezése téveszt meg bennünket, s azt gondoljuk, hogy ez a fiúnak a története, aki az apját rútúl elhagyta. Pedig nem szabad áldozatul esni a kisértésnek: ez a példázat nem egy apát otthagyó fiút tesz a történet főszereplőjévé, hanem egy eltévedt fiút szeretettel visszafogadó édesapát! — Hogy olyan részletességgel beszéli el Jézus a fiú helyzetét is, az olyan, mint amikor a festő világos színeihez jó sötét hátteret fest! Nem kétséges, hogy Jézus el akarta mondani minden Istentől eltévelyedett lehetetlen és kilátástalan helyzetét és egész életkálváriáját. Hiszen ez annyira tipikus és állandóan ismétlődő! De az sem kétséges, hogy ezzel nem a fiú iránt akart hallgatóiban részvétet kelfeni. Hanem azt akarta elmondani, hogy milyen mélyről fogadta őt vissza édesapja! Olyan mélyről, amelyet később az apa maga «halál» állapotának nevezett: «ez az én fiam meghalt, de feltámadott». Jegyezzük meg jól tehát, hogy Jézus itt nem a tékozló fiúnak akart emléket állítani, hanem prédikált a jóságos apáról! Igen, de ez ellen érveket is lehet felhozni magából a példázatból! Hát nem azt szoktuk — éppen e példázatra hivatkozva is — mondani, hogy Isten az ő embergyerekeinek megtérését és bűnvallását várja, mint bocsánata feltételét? Ezt szabad és lehet is hangoztatnunk, de ne tegyük ezt erre a példázatra hivatkozva! Mert ebben ennek nemcsak, hogy alapja nincs, hanem ezt éppen másként látja! Figyeljünk csak a 17., 18. és 19- versekre! Igazán egy megtérő ember őszinte megszomorodásárol van itt szó, úgy, ahogy azt, mondjuk, Pál apostol elképzelte? (2 Kor 7, 10) Több-e ez egy zsákutcába került, de még a zsákutcában is ravaszul számító zsivány gondolkozásánál? A tékozló fiú nem bánta meg, hogy apját megbántotta a viselkedésével, de őszintén sajnálkozott és szánakozott önmaga fölött. Ravasz tervét önmaga megmentésére eszelte ki. És milyen ravaszul-szépen megfogalmazott a bűnvallása is: Atyám vétkeztem az ég ellen... nem vagyok méltó. .. béreseid közé fogadj be... Jól elszajkózta a szokásos formulákat. De olvassátok el a 20. verset figyelmesen! Milyen rútúl felsült a megtervezett bűnvallással! Ott u. i. nem arról van szó, hogy az apa — mondjuk — korholó és kioktató beszédet tartott volna a kiskapuban, hogy csak a teljes megadás után enyhült volna meg marcona szíve. Igaz a fiú elmotyogta bűnvallását, de hát azzal már elkésett. Olvassuk csak figyelmesen a mondatot: mikor pedig még távol volt, meglátta őt az apja és megesett rajta a szíve, hozzáfutott, a nyakába esett és ősszecsókolgatta őt.» Megesett rajta a szíve! Nos, ezt a megesett szívű Istent, a mi Atyánkat akarta Jézus a maga teljes jóságában ábrázolni. Micsoda fertőt jár meg az ember! Micsoda ravasz, számító, még az atyai érzelmeket is bekalkuláló, még a fertő mélyén is! És ezt a számító, minden hájjal megkent embergyerekét, minden tudott komiszsága ellenére szereti az Isten! Megbocsátja bűnét mielőtt annak bűnvallásra nyílnék szája. Ennyire jó az Isten! Volt idő, amikor a keresztyénség könyveit nagyon kritikus vizsgálatnak vetették alá. Kiderült, hogy a keresztyénség mondanivalójában olyan sok van, ami az őt környező vallásokban már megvolt. S kezdték hirdetni a szentenciát: a keresztyénség nem eredeti vallás, hanem a legkülönbözőbb területkről lopkodta össze elemeit. De e nagyhangú kritikusok egy helyen teljesen tétovákká lettek és megtorpantak: nem találták meg a jó atyáról szóló példázat előbb vázolt értelmének párhuzamát semmiféle környező vallásban! A gyermekeit féltő, megelőző szeretettel visszafogadó édesatyáról csak a mi Urunk, Jézus Kriszms prédikált!!! Csoda-e, ha sokan azt mondják, hogy ez a példázat Jézus tanításának szíveközepe? S hogy enélkül semmit meg nem lehetne érteni Jézus mondanivalójából? És végül: így van csak értelme a példázat második felének is (amelyet nyugodtan lehetne másik példázatnak nevezni!), amely az otthonmaradt testvér duzzogásáról tudósít. Ez a fiú is sötét háttér a példázat értelméhez. Szeretetlensége, jogokra hivatkozása hátterén, teljesítménye emlegetésével csak nagyobb a kontraszt a feltétel nélküli nagy isteni szeretethez. Isten szeretetét az idősebb fiú magának biztosítani, kisajátítani akarja. Pedig az nem sajátítható ki. Isten feltétel nélkül, a maga teljes szabadságával akar részeltetni bennünket a maga szeretetében. S ebben nem tűr kioktatást. Emlékezzetek a szőlőmunkások példázatának olyan sokszor igazságtalannak gondolt gazdájára. Mit mond ott a duzzogóknak? «Vedd ami a tiéd és menj el. Én pedig ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Avagy nem szabad a magaméval azt tennem, amit akarok? Avagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?» (Mt 20, 14-15.) Ezt akarta érzékeltetni Lukács evangélista is akkor, amikor az elveszett juhról, az elveszett pénzről és a jó apáról szóló három példázat elé ezt az összekötő szöveget írta: «Jézushoz közeljöttek a vámszedők és bűnösök mind, hogy hallgassák őt, a farizeusok pedig az írástudókkal együtt zúgolódva mondták: «hogyhogy ez bűnösöket fogad magához és velük együtt eszik? Ö pedig ezt a példázatot beszélte nekik...» Ma mondjuk el ezt az üzenetet sok ún. kereső embernek! Mert sok az «istenkereső», de legtöbbje csak amolyan Adymódon indul el: «az Isten van valamiképp minden gondolatnak alján» —, s aztán csodálkozik, hogy soha el nem jut Hozzá! Mert Isten nem valamiképp van, hanem bűnbocsánatában van. Ez az egyetlen dimenzió, amelyben szeretetteljes lénye számunkra «megfogható». Erről a határtalanul szerető Istenről szóló csodálatos himnusz ez a példázat! (Az Utitárs és a Norvég Misszió rádiós bibliaiskolájának új sorozatából.) Gémes István. T
