Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-06-01 / 6. szám
unmi: Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Prestegárden, Innsmjla, Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Párkai Róbert. A lap ára egy évre 2,00 US dollár. HÍREK AUSZTRIA Az egyháztanács pünkösdi ülésén, az egyházi törvényeknek megfelelően átalakult az egyháztanács. Kiváltak Fáber György, Gewissler Károlyné és Petróczi János rendes tagok, póttagokból rendes tagokká lettek Kapitány Alfréd és Székely Balázs. Galavics Sándor lelkésztestvérünket az alsóausztriai Nasswald község választotta meg rendes lelkészéül. Alsóausztria evangélikus szuperintendense május 30-án iktatta be hivatalába. A budapesti «Nyelvőr» főszerkesztője, a Magyar Tudományos Akadémia nyelvtudományi intézetének és a magyar rádió «Édes anyanyelvűnk» rovatának vezetője, dr. Lörincze Lajos, előadást tartott a grazi egyetemen. Az ausztriai magyar evangélikus lelkigondozó szolgálat meghívására a grazi Café Thalia-ban «Édes anyanyelvűnk» címmel tartatt előadást. Kijelölték azt a bizottságot, amely az Egyházak Világtanácsa és a római katolikus egyház közötti további együttmunkálkodás alapelveit és módszereit fogja tárgyalni. A bizottság tagjai az Egyházak Világtanácsa részéről: Vitaly Borovoy, a moszkvai patriarkátus képviselője a világtanácsnál, dr. Edwin Espy, az USA- beli egyházak tanácsának elnöke, dr. Nikos Nissiotis görög ortodox teológus, dr. Edmund Schlink német evangélikus egyetemi tanár, Oliver Tomkins anglikán püspök, Paul Verghese, a szír ortodox egyház papja (India) és az Egyházak Világtanácsa helyettes főtitkára, dr. Lukas Vischer svájci református lelkész és a világtanács főtitkára dr. W. A. Vis ser ‘t Hooft. A bizottság római katolikus tagjai: Thomas Holland Salford-i püspök (Anglia), Msgr. Jan G. M. Willebrands, a vatikáni «egység-titkárság» titkára, Msgr. William Baum (USA), Msgr. Carlo Bayer, a Caritas főtitkára, Pierre Duprey atya, az afrikai missziók szövetségének egyik vezetője és Jérome Hamer atya, a dominikánus rend főmesterének titkára. Vájt a Vilmos: «Le grand pardon» Nemrég jelent meg Marcel Ar land francia író új könyve «Le grand pardon* («A nagy megbocsátás»). Ez a «regény» nem más mint elbeszélések sorozata, melyeknek alapjában véve nincs közük egymáshoz. A személyek sem azonosak. Mégis egymáshoz köti őket egy bizonyos kapcsolat. Együtt egy nagy felvonulást elevenítenek meg: útban vannak mindnyájan, bánatukkal és örömükkel, szenvedésükkel és problémáikkal, sikereikkel és vereségeikkel, álmaikkal és hirtelen felébredésükkel. Mindnyájan az emberi életnek ugyanazon valóságában élnek, s mindnyájan valami nagy zarándokhely felé vonulnak, ahol megkaphatják a nagy bocsánatot. Mert mindnyájuknak ugyanarra az egy dologra van szükségük, függetlenül attól, mi a polgári hivatásuk, állásuk a társadalomban, — van köztük államférfi, háziasszony, munkás és értelmiségi, fiatal és öreg, fehér és színes, férfi és nő, — s amire szükségük van, az a megbocsátás, a bocsánat. E felé vezet az útjuk. De valami bizonytalanság uralkodik bennük, nem tudják, — s ezt a szerző maga sem mdja megmondani, — hol kaphatják meg a bocsánatot. Vándorúton vannak egy bizonytalan cél felé. Feltűnt nekem egy dolog, ezekben az elbeszélésekben. Ezek között az emberek között igen különböző típusok vannak. Papok, keresztyének is. De a megbocsátás szavát senki ki nem mondja. Azon kellett tanakodnom, nem azért van-e ez így, mert az egyház — a világ megítélése szerint — maga már nem vágyik megbocsátás után, ezért nem is tud megbocsátani és nem is kap bocsánatot, hanem Isten ítélete alatt van. «Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk ....■» így tanított minket Megváltónk imádkozni. Imádkozzuk még ezt az imádságot a széthasadt keresztyénség egyházaiban? Vagy pedig? .... Ha pedig igaz, hogy a mi korunkban valami nagy és új dolog történt az egyházzal, hogy egy új lehetőség nyílt meg előtte, mert Isten ismét egységre hívja fel Abban, aki «a mi békességünk», — nem kellene akkor az egyházaknak csatlakozniok az emberiségnek ahhoz a nagy felvonulásához, amely «a nagy megbocsátás» felé igyekezik? Nem kellene nekünk, mint egyházaknak azzal kezdenünk, hogy egymásnak megbocsátunk; hogy nem vádoljuk egymást többé a múlt miatt és nem védjük a magunk igazát a másikkal szemben, mert hiszen akkor csak elítélünk és nem tudunk megbocsátani? Nem kellene-e az egyházaknak a maguk példáján megmutatni a világ felé, hogy korunk válságban élő emberisége csak a bűnbocsánatból kaphat egy új lehetőséget, — tehát Jézus Krisztus keresztjétől, feltámadásának és megdicsőülésének erejében. Akkor tudnánk valójában egyház lenni Keleten és Nyugaton, zsidók és pogányok között, vagy érthetőbben szólva: szlovákok és magyarok között, oroszok és kínaiak, amerikaiak és vietnamiak, franciák és algériaiak, színesek és fehérek között. Mert egyháznak lenni ugyanaz, mint bűnbocsánatból élni. Ahol pedig bűnbocsánat van, ott élet — közönséges emberi élet — és üdvösség — reménység az ingadozó világ számára — is van. Ha így cselekszünk és beállunk a többiek közé az emberiségnek abban a nagy felvonulásában, mely a megbocsátás helye felé halad, akkor az egyház eleget tudna tenni annak a küldetésének is, melyet a világ felé kapott. Ha ugyanis igaz, hogy az emberiség «a nagy megbocsátást» keresi, — a nélkül hogy tudná, mit is keres, a nélkül hogy valaki névvel nevezte volna ezt, csak úgy a mindennapi emberi élet tapasztalataiban és élményeiben ezt keresi, — akkor az is igaz, hogy a megbocsátás szavát senki más ki nem mondhatja, mint Jézus Krisztus egyháza. De ahol aztán ez a szó elhangzik, ott — csak ott! — és akkor — csak akkor! — egyház van, s a megbocsátás által egység is, azaz kiengesztelődés. Ahol az egyház ezt a küldetését elvégzi, ott megoldódik az a kérdés is, hogyan és mivégre van az egyház «e világban». Megoldódik az ekkléziológia és az ökumenicitás problémája, önmagától. Csak legyen Istennek még türelme irántunk és hallassa teremtő Szavát egyházainkban. Isten a bocsánatról szóló szavával Igent mond az emberiségnek. Ez az Igen azonban egy Nem-et is tartalmaz, hiszen azért bocsánat. Aki Isten szavát magára vonatkoztatja, — és ki tegye ezt, ha nem ép az egyhááak, — az magára vonatkoztatja Istennek azt az Igen-jét, amelyet Isten a bűnnek mondott Nem-mel együtt a «nemegyháznak» is felajánl. Gondoljuk csak el, mit jelenthetne ez a katolikusok és protestánsok közötti viszonyra vonatkoztatva Egy új — a mindig szükséges — reformáció tavaszát jelenthetné ez. (Részlet egy előadásból, mely az E- vangélikus Világszövetség által az európai kisebbségi egyházak részére rendezett konferencián hangzott el április végén Szliácson.)
