Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-05-01 / 5. szám
ÉLŐ VÍZ Ezt cselekedd — és élsz! «Jézus pedig így felelt: Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment le és rablók kezébe esett; ezek levetkőztették, megsebesítették, elmentek és otthagyták félholtan. Történetesen egy pap haladt az úton, aki megpillantotta őt és elkerülte. Hasonlóképpen egy levita is, mikor ahhoz a helyhez ért és látta őt, elkerülte.» (Lukács 10, 30-32.) Egy ember. Nincs közelebbi meghatározás. Ha akkor és ott élünk s azon a véres úton kellett volna közlekednünk, bármelyikünk lehetett volna. Egy ember a véres úton... Szó volt már arról, hogy a Jeruzsálemből Jerikóba vezető kb 27 km-es útszakaszt valóban így emlegették: «véres út.» Zelóták — zsidó nacionalista partizán-félék — garázdálkodtak arrafelé, a megszálló római hatalom ellenségei s ott és attól szerezték a pénzt, élelmet és ruhát, akitől és ahol lehetett. Nem a római katonáknak kellett vigyázniok, hiszen azok meg tudták védeni magukat s azokat messze elkerülték a zelóták, hanem a zsidóknak kellett vigyázni és óvakodni a még zsidóbbaktól. Egy ember. Ha Jézus így mondja, majdnem mindig az EMBERT jelenti. Itt is. Az atyafi, a testvér, a honfitárs által kifosztott, megsebesített és elhagyott embert. • Milyen végtelenöl hosszú ez a véres út. És milyen irdatlan széles! Átszeli a földet, mint az egyenlítő, behálózza, mint a szélességi és hosszúsági körök a földgömböt. Csak sokkal sűrűbben. Mindenhova bekanyarodik, nagy metropolisokba, kis tanyákba; felhőkarcolókba és kunyhókba; villákba és nyomortanyákba. Átszeli a hálószobákat és hivatalokat, templomokat és korcsmákat. És az út szélén mindenütt, milliószámra atyafiak által kifosztott emberek hevernek. Ki vérében, ki könnyében, ki halálos magányában hever magábahullottan, elhagyottan, nyomorultan. • Nem jár senki más a véres úton, csak kifosztó és kifosztott? De igen. Egy pap is, meg egy levita is (afféle paptanár) megy az úton hazafelé, a papok, liliomok és pálmák városa: Jerikó felé. Egy pillanatra megtorpannak a tetthelyen; azután kétszer egymás után azt halljuk — Jézustól halljuk —: «elkerülte»... «elkerülte»... Milyen könnyű lenne most a dolgunk, ha Jézus a történet elmondása közben azt is megmondta volna, hogy miért kerülték el azt az embert. De egyszer sem említi. Nem ítél, nem is ment, csak megállapít: «Megpillantotta őt és elkerülte.» — «Látta őt és elkerülte.» Mintha kétszeresen is figyelmeztetne bennünket arra, hogy ki ne kerüljük ezt a kérdést! Legalább gondolkodjunk azon, miért is kerülhették el akkor, azon a véres úton azt az embert? Talán a törvény miatt, amely a halott érintését tiltotta nekik? De az az ember még nem volt halott! Csak annak tartották, azaz gondolatban megölték, hogy elkerülhessék, hogy megnyugtathassák magukat. Vagy talán azért nem álltak meg, mert ha ott időznek, a támadók visszajöhetnek és nekik is bajuk eshet? Esetleg átvillant rajtuk, hogy a megállás törődést, pénzt, esetleg elhantolást és vesződséget jelent? S az idő akkor is pénz volt, és a pénz akkor is pénz. Vagy azt is gondolhatták: afféle alja nép lehet, mi közünk hozzá? Ez nem az ő dolguk, nem az ő «reszortjuk». •— ez a világi hatóságokra tartozik, majd Jerikóban értesítik a hatóságot. Az ő dolguk a templomi szolgálat. Rembrandt is megfestette a témát: a pap, imakönyvvel a kezében elmélyülten olvas, mialatt továbbmegy a megsebesített, kifosztott és elhagyott ember előtt. Hátborzongató ítélet ez a kép. Akár az egyik, akár a másik ok igaz, — esetleg mindkettő együttvéve: önmegnyugtatás. Csak önmegnyugtatás! • Önmegnyugtatás és önvédelem s még egy: önsajnálat. Pontosabban: ÉN-megnyugtatás, ÉN-védelem és ÉN-sajnálat. A háromszor is nagy ÉN! Aki «elkerüli», «elkerüli», újra és újra «elkerüli» a véres úton a kifosztott, leütött és otthagyott másik embert. Ki gyalog, ki motoron, ki suhanó autón «kerülgeti.» Mert a Nagy Véres Utón már suhanva, akár repülve is el lehet kerülni valakit. Pap volt? Levita volt? — Én voltam! Az ÉN-megnyugtatás: Mit tehetek én? Az ÉN-védelem: Nekem nem lehet magánéletem? Az ÉN-sajnálat: Nincs nekem elég bajom? De különben is: érdemes egyáltalán jót cselekedni? — Én már annyiszor ráfizettem. — Én már annyiszor megjártam: gyöngeségnek vélték és kihasználtak. — Engem már annyiszor kinevettek, kegyes bolondnak tartottak effélékért. Érdemes? Nem, — nem érdemes. Csak éppen a mi mentségünkre már nincs mentség. A pap és levita még csak azt tudták, mi rosszat ne tegyenek. «Ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj, hamis tanúbizonyságot ne tégy, ne kívánd a másét.» így a törvény. És ők betartották az akkor gyakorolt törvényt. Semmi rosszat nem tettek, csak éppen tovább mentek. De mióta Jézus a Hegyi beszédben a maga eredeti szépségére és értelmére restaurálta az ősi törvényt és ismételten így szólt: «Én pedig azt mondom néktek...» és minden képmutatást és akkor gyakorolt népszokást lerántott a törvényről és visszaállította a törvény eredeti, Istentől vett értelmét, azóta nincs mentség a mentségeinkre. Amióta megállt a jerikói úton, — a keresztje felé vezető úton — mert Bartimeus, egy vak koldus kiáltozva hívta, és nem mondta: csak egy vak koldus, ugyan mit számít? — hanem megszólította és meggyógyította... amióta megállt a pálmák és liliomok városának utcáján az eperfügefa alatt, melyen Zakeus kuporgott és nem legyintett: egy bűnös, megvetésre méltó vámszedő, — hanem lehívta rejtekéből, házába ment és ott így szólt: «Ma lett idvessége ennek a háznak... mert azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett»... amióta Jézus megállt a Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton — éppen a Véres Utón — és elmondta az irgalmas samaritánus példázatát, azóta, ha Jézus követőinek, azaz keresztyénnek nevezzük magunkat, — nincs mentség a mentségeinkre. Amióta tudod, hogy a keresztjén irtózatos kínnal a szomszéd kereszten szenvedő felé — egy lator felé — fordította a fejét és véres útja végén egy véres útja végéhez érkező számára segítség! — azóta: Nos, — azóta sem érdemes. De éppen azóta egy szelíd szempár néz bennünket, megállunk-e végre? Megállunk-e Nagy Véres Utón egy vérző, vagy könnyeiben magára hagyott felebarát előtt? Előtte. Mert mindig Tézus Krisztus előtt állunk meg, ha megállunk egy szenvedő felebarát előtt. (Folyt, köv.) Ezúton mondunk köszönet azon testvérünknek, aki már több alkalommal támogatta adományaival lapunkat, s ez év elején újból 40 dollárnak megfelelő összeget adott az Utitárs céljaira. Tudjuk, hogy példája másokat is késztetni fog az egyházi sajtó támogatására. Szerk. 6
