Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-05-01 / 5. szám
umm Az egyház egységkeresése magyarok között Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Prestegárden, Innsmóla, Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pátkai Róbert. A lap ára egy évre 2,00 US dollár. Kétféle kritika Senki ne értsen félre: maga a kritika ellen nincs semmi kifogásunk. Fontos a szerepe és nagyon is szükséges. Az igazi kritika nem más mint «a kiválasztás művészete». Mikor a kritika igaz és pozitív, akkor rokonságban van a «lelkek megítélésének» kegyelmi adományával, az első keresztyén gyülekezetnek adott sok kegyelmi adomány egyikével, melyről a Korintusbeliekhez írt első levél 12. fejezetében olvasunk. Sajnos, e felől az adomány felől manapság kérdeznünk kell, előfordul-e még egyáltalában. Ne hagyjuk azonban magunkat rabjaiul esni a kritizálás szenvedélyének. Ennél már csak magának a kritikának a kedvéért kritizál a kritikus, állhatatosan, tárgyilagosság nélkül, — «elvből». Ez valami egészen más, mint a szellemileg érett ítélet, melyet a tárgyhoz és az emberekhez való szeretet ihlet. A kritikának ez a faja veszélyes is, mert csak rombol és összetör. Valójában leginkább veszélyes ez magára arra, aki így kritizál, mert végül ő maga lesz az ilyen kritika áldozata. Úgy járhat, mint a nyomdának dolgozó korrektor: mindent amit olvas, a korrektor szemével olvassa, s a tartalom elvész számára. Egy igehirdető egyszer megkérte egy jó barátját, hogy kritikailag hallgassa beszédeit és közölje vele észrevételeit. A szegény barát igen pórul járt. Ilyen módon ugyanis annyira kritikus füllel hallgatott minden igehirdetést, hogy végül semmi áldást nem kapott belőlük. Ezért aztán nem is áldotta azt a napot, amikor megbízatását kapta. Kérjük Istent, hogy adja vissza gyülekezetének a «lelkek megítélése» kegyelmi ajándékát. Ebben a korban, melyben szétesőben van minden érték és norma, megóvhat ez bennünket az elvilágiasodástól és bomlástól. De óvjon Isten bennünket az olyan kritikus lélektől, amely csak gyomlál és nem az igazság és szeretet vezérli. M. Martiing svéd lelkész a Stiftskrönikan c. lapban A nagyhéten jutott kezembe Király Kelemen ferences szerzetes könyve, melynek címe «Katolikus-protestáns egységtörekvés története Magyarországon» (Standard Press, New Brunswick, N. T., 1965). Amikor nagyszombat estéjén letettem kezemből ezt az egyház egységéért égő szeretettel írt könyvet, akkor vettem észre, hogy fedőlapján a keresztrefeszített Krisztus és a kereszt alatti asszonyok és a szeretett tanítvány rajza található. Feltételezem, hogy a kép szimbolikus jelentőségű a könyv szerzőjének szemében az egységtörekvések szempontjából is. Ha így van, akkor e könyvről írt rövid ismertetésemet egy igenlő szóval kezdhetem el: hiszem és reménységgel vallom, hogy az egyház egységének jövője a Krisztustanítványoknak a keresztfa alatti találkozásától függ. Minél közelebb jutunk a kereszthez, annál közelebb jutunk egymáshoz is. Ha pedig távol vagyunk (és voltunk) egymástól, ebben a keresztyén lelkiismeretet bűnbánatra hívó tényt látok. Minden egységtörekvés útja a Krisztus keresztjéhez vezet. Ott adjunk egymásnak találkozót magyar katolikusok és protestánsok is. Király Kelemen atya könyve olyasvalakinek bizonyságtétele, aki évtizedek óta a keresztyén egység szószólója volt magyarok között. Nem ismerem személyesen, de hozzá hasonlókkal — sokféle nemzetiségűekkel — az utóbbi években igen nagy számmal találkoztam. Mindnyájukban van valami különleges öröm a miatt, hogy reménységben elkezdett szolgálatuk sok küzdelmes évtized után, amelyek alatt az eltaposás veszélyétől is félteni kellett az egységügy csiráját, most virágba borulhat az egység fája és leszedhetők lesznek az első gyümölcsök. Magyar vonalon ez különlegesen is értékelendő esemény. Nem titkolom, hogy a magyar katolikus-protestáns kapcsolatokat, keserű szívvel, mindmáig úgy tekintettem, mint az ún. «underdevelopped countries»-hoz hasonló problémát. Ha most új jelek látszanak, csak hálaadással tehetünk róluk említést. XXIII. János pápa zsinatra hívásának kellett eljönnie, hogy a római katolikus egyházban a félévszázad óta a többi egyházakban lendületet kapott ökuménikus gondolat hivatalosan is elfogadhatóvá váljék. Világviszonylatban voltak kísérletek a katolikus egyháznak a mozgalomba való bevonására, de a meghívások zárt ajtókra találtak a vatikáni vezető helyeken. Ma Róma ezen a vonalon is megmozdult, annak jeleként, hogy az ökuménikus gondolatra vonatkozó római reakciók nem tartoztak a csalhatatlan dogmatikai döntések kategóriájába. Persze a római változás még nem mindenütt nyerte meg a többi egyházak bizalmát. Magyar vonatkozásban (amint minden helyen, ahol a római egyház hatalmas többségi egyház) vallom, hogy a döntő lépéseknek a bizalom dolgában a római egyház részéről kell megtörténniük, hogy eloszolhasson sok történelmi terheltségű gyanakvó viszszahúzódás. A múlt eseményei ez irányban még nagyon kevés szolgálatot jelentettek. Nem vagyok történész, így hát nem tudom megmondani, hogy a Király Kelemen által közölt történelmi adatokat ki lehetne-e egészíteni a fent jelzett irányban. Valószínűleg azonban könyvében elmondta a lényegeset. Ez viszont valószínűleg annak bizonysága, hogy igen hosszú út áll előttünk az egység dolgában. Fontos lenne ebből a szempontból, a közelmúlt eseményeinek kiértékelése szempontjából is, az egységkeresés fogalmának elvi tisztázása. Éles különbséget kell ugyanis tenni egy főleg nemzeti egységre törekvés politikai motívumai és a Krisztus egyháza egységének hitbeli ténye között. Szerintem az elsőnek aligha van köze az ökuménikus gondolathoz. Úgy gondolom, hogy ebben nemcsak mint evangélikus teológus szólok, hanem az ökuménikus gondolattal foglakozó neves katolikus teológusok véleményét is kifejezem. Tudtom van persze elsődleges bizonyságtételek alapján arról, hogy a náci és kommunista koncentrációs táborokban és börtönökben a Krisztus keresztjét közösen hordozók hitükben is egymásrataláltak. Ezen tapasztalatok és a politikai egység érdekében magyar katolikusok és protestánsok közötti egységfrontot követelő érdekkapcsolatok között azonban lényeges különbség van. A politikai célú fegyverszünet érdekközösségének «egysége* és az egyház lényeges, krisztusi egysége között alapvető a különbség. Az egységmunka élén nem ezek a törekvések állanak. «Tartós csak olyan egység lesz, melyet hosszú, komoly munka és sok-sok buzgó imádság készít elő». Király atya ezen szavai mutatnak arra a másik egységtörekvésre, amelyet az ökuménikus jelző egyedül illet meg, s amelynek első jeleit magyar vonatkozásban a hazán kívül élő magyarság hozta létre. Ez az «ökumenizmus» az egyházak benső, lelki megújhodásának tényéből indul ki. Király atya a zsinat óta megindult új jelenségeket he-3
