Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-01-01 / 1. szám
Egy elfelejtett „isteniéi tanító az Alföldön”* IDÉN 430 éve, 1535-ben, a krakkói Vietor Jeromos nyomdájában párszáz oldalas irat jelent meg. Utolsó lapján Perényi Gáborné címere látható. Elejéről mit sem tudunk: ki tudja, mi lehetett a címe, s ki és kinek ajánlhatta, az akkori szokás szerint? Irodalomtörténészek adtak neki később címet, vagy legalábbis így emlegették: «Krisztusról meg az ő egyházáról és az Antikrisztusról meg annak egyházáról»- és valahonnan később a szerző neve is előkerült: OZORAI IMRE. A könyvecske témája a maga korában egyáltalán nem hatott idegenül. A reformáció nagy előretörésének idejében vagyunk: ponyvaként terjednek a hitépítő, ill. hitvitázó iratok. Van ebben a korban valami a megszállottságból: mintha egyszerre mindenki vallási, jobban mondva, hitkérdésekről szeretne tárgyalni! Mintha a középkor nagy gondolkodási egysége itt is megingott volna: az embereket egyszerre egyénileg érdekli a hit kérdése és titka. Ozorai ilyen értelemben nem kelthetett hát különösebb feltűnést. Mi mégis ki kell emeljük Ozorai művét e korbeli divatozó irástömegből. Számunkra sokkal nagyobb jelentőségű a mű. Ahogy azt Horváth János írja: «__az első protestáns szellemű könyv a magyar nyelven nyomtatottak között __» Fontossága eredetiségében van, hiszen idegen művek magyar fordításban azelőtt is megjelentek már. Kutatók Ozorai stílusának és nyelvének gördülékenységéből arra szerettek volna következtetni, hogy Ozorai már példák nyomán írt, műve tehát már valami elveszett magyarnyelvű prózai termékekre épített. Ha ezt több ok miatt nem is valljuk, tény, hogy Ozorai művétől kell számítanunk az önálló magyarnyelvű (még hozzá szép magyarnyelvű) prózai irodalom korát. A Pázmányt, Zrínyit, Kisfaludyt Jókait, Mikszáthot, Móriczot felmutatni tudó magyar prózairodalom ősforrásánál mozgunk hát, ha Ozorairól szólunk. Ilyen értelemben kevés ennyire fontos — no és elfeledett — dátum van irodalomtörténetünkben! # * # Mi evangélikusok különben is büszkén emlékezünk meg Ozorairól: Luther első magyar tanítványainak egyike a szerző! Úgy tudjuk, hogy Sylvester és Dévai Mátyás után harmadikként került ki Wittenbergbe, ahol minden bizonnyal magától Luthertől és Melanchtontól tanulhatta a reformáció tanait, de legfőképpen ott szívhatta magába annak egész levegőjét. Büszkék vagyunk tehát arra, hogy itt is, mint a magyar kultúra annyi fontos forrásánál, a reformáció hatása alatt álló prédikátor ajándékozta meg népét! Magáról Ozorairól igen gyérek az ismereteink: a tolnamegyei Ozoráról kellett — neve után — származnia, s ha Krakkóban és Wittenbergben 1530—31-ben diákoskodott, valamikor a század elején születhetett. Tudjuk, hogy járt Szatmárban a Drágfyaknál (Szikszai Fabriciusz Balázs egyenesen azok pártfogolt jaként emlegeti), a tiszaparti Nyalábvár Perényikúriáján. (Itt érte volna el, hogy a fia nevelését a katolikus Komjátira bízó Frangepán Katalin lett a Karkkóban megjelent luteránus mű patrónája?). De tudjuk, hogy mindenekelőtt Békésen működött a Nadányiak és Massayak pártfogása alatt. Lehetséges, sőt biztos, hogy amikor később Bornemissza Péter az Alfőldön dolgozó «sok istenfélő tanítókról» írt, Ozorait is ezek között értette. A «Krisztusról meg az ő egyházáról és az Antikrisztusról meg annak egyházáról» igen érdekes munka. A régi vitairatok stílusában kérdez és ad választ e kérdésekre. Kérdései és feleletei szép magyar nyelven Írattak, de az idézeteket gótbetűs latin szöveggel közli. A Szentírást alaposan ismeri Ozorai: már ebben is látszik wittenbergi iskolázottsága. Az írás mindkét részét egyformán használja és nem zavarja, hogy Krisztus istenségét ótestámentumi idézettel világítja meg, vagy Mózes alátámasztására Űjtestámentumot citál. Ennél is érdekesebb azonban, hogy Ozorainál a bibliai idézetek egyházatyáktól vertekkel sűrűn váltakoznak. Itt igazat kell adnunk annak a kutatónak, aki ebben nem Ozorai szerzetesvoltának bizonyítékát látja, hanem rámutat, hogy ez is Wittenbergre utal. Hitvallási irataink közkezdvelt módszere volt ez: egyházatyáktól vett idézetekkel kimutatni a «pápisták» tévelygéseit. A könyv gördülékeny és olvastatja magát. Távol áll tőle a későbbi időkből ismert vitairatok komplikáltsága és nehézkessége. Szép magyar stílusú. Példáit a legegyszerűbbek is megérthették. Idézzünk csak egyet a rossz papokról: «... hát efféle pap nem kiilömb az tehén pásztortűi, kinek sem szeme, sem lába nincsen, mert amiképpen az ilyen pásztor meg nem őrzi a csordát, azonképpen az ilyen pap meg nem őrzi a Christusnak juhát.» * # * HA VALAKI szemünkre vetné, hogy a mai felekezetközi beszélgetés idején kell-e éppen vitaíiókta emlékeznünk, akkor még csak annál inkább érezzük jogosultnak az Ozorai «újrafölfedezésére» való hivogatást! Munkája érdekes fényt vet Bolond nemzedék, bolond emberek Megy. Megy. Nem keresi a célt, Nem néz a magasba, Csak az útjára tekint, A lába elé. Megy. Megy. Nézi: merre jobb az út; Arra semmi gondja, hogy hova jut rajta, Csak megy, csak megy, mert valami hajtja A célja felé. Megy. Megy. De hogy érjen célhoz, Ha nem tudja: merre? Nincs irányítója: Nincs acélos lelke. Hol jobbra tér, hol balra, Mert hol ez, hol az hajtja: Száz lélek bújt belé. Megy, megy Kergülten körbe-körbe És sohasem jut előbbre, Mert nem néz soha többre, Csak a földre A lába elé. Vak ember! Ha látja És ha fáj vaksága: Többé nem az útjára tekint A lába elé, Hanem hazug, kitalált Célok felé. Borzalom! Ez valami átok, Hogy így vakon körbe botorkáltok, Céltalan élet, vagy álmodott cél, Ostoba lélek, mely bennetek él S félrebeszél. Ahol nincs fejlődés, A pusztulás az úr; Vagy haladunk tovább Vagy minden elpusztul. A fejsze a gyökérre vettetett. — Bolond nemzedék, bolond emberek! f Földváry-Boér Elemér (Irta 1946-ban, 16 éves korában) a reformáció korai idejére hazánkban. Kifejezetten luteránus szellemű könyvet írt Ozorai, ez azonban nem a később, sajnos, megszokott polemizálás értelmében veendő. Tudatosan ír a reformáció szellemében, de ezt a tudatosságot még nem mérgesítette el a Pázmány-korszak gyűlölete és élet-halálra menő viaskodása. Ozorai — tévedés ne essék! — nem azt mondja, hogy a reformáció lenne a Krisztus, a pápások pedig az Antikrisztus egyháza! Sőt azt sem, hogy a pápisták minifolyt. a köv. oldalon) 2
