Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-12-01 / 11. szám
„Meg van irva” 8. Hogan emlékezett vissza Jézusra egy régi tanítvány? (János ev.) Vannak írók, akik szeretik élményeiket frissen azonnyomban írásba foglalni. Sok mű frisseségét az élmény újdonsága biztosítja. Vannak mások, akik hagyják, hogy az élmény belül «leülepedjék», átjárja lelkűk mélységeit és «beérjen». Csak aztán írják le azokat, amikor már ezen a belső formálódáson és kikristályosodáson átmentek. így írt János evangélista is, akitől egy evangélium és 3 levél maradt ránk a Bibliánkban. Az ő evangéliuma egészen más, mint az első három. Sokmindenben eltér azoktól. Az eltérések miatt jöttek elő a gyakori hangok, hogy az evangéliumot ne is tekintsük eredetinek. Mégis meg kell védenünk János írását ilyen hangokkal szemben. Mégpedig nem másként, minthogy felmutatjuk az eltérések okait. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus halálakor János egészen fiatal lehetett. Mai ismereteink alapján pedig azt kell mondanunk, hogy az írás nem keletkezhetett előbb, mint 95 táján. Mindenképpen számolnunk kell tehát kb. 60 év különbséggel. János egyrészt tévedhetett, ami a kronológiát illeti. De azt is meg kell hagyni, hogy az egyes történések beértek benne és azokat úgy adta vissza, mint aki az eseményeket «átszűrte». Másrészt Jánosról az a benyomásunk, hogy ő nem is azt akarta megírni, ami történt, hanem, hogy mit jelent az, ami történt. Nála is megjelennek pl. Jézus csodái, de ezek a csodák többek puszta gyógyítási eseteknél. Nála ezek «jelek», amelyek «Isten dicsőségére valók. Tettei a bizonysága, hogy Ö a teljhatalmú Úr, aki teljes egységben van az Istennel, s aki az egyetlen út, az igazság és az élet. Hogy mennyire ilyen szempontok alapján írt János, azt mutatja az a tény is, hogy Jézus születése, származása, gyerekkora nem is érdekli. Ö az Igét látja Benne, amelynek nincs kezdete, nincs vége, mert öröktől fogva való, s akinek emberségében maga az Isten «vert sátrat közöttünk». Ö a láthatatlan Isten láthatóvá tétele. Csak Rajta át vezet az út az Istenhez. A másik oldalon pedig mégis ö az, aki az örök forrás övéi részére. Ö az igazi szőlőtő, s csak aki rajta marad, az teremhet gyümölcsöt. — S ö az végül, aki a helyes kapcsolatot is megadja ember és ember kozott. Én vagyok az ajtó, mondja magáról Jézus. Rajta át lehet «rányitni» igazán a másikra, a felebarátra az ajtót. Az evangéliumban igen nagy szerepet játszanak Jézus búcsúbeszédei. Bennük a távozni készülő Úr a magukramaradottság nehéz állapotára készíti fel tanítványait. Ugyancsak János írja le Jézusnak legtöbb, keresztfán elmondott szavát, valamint a Feltámadott megjelenéseit. Az előzőn ne csodálkozzunk: János volt az egyetlen, aki az asszonyokkal ott állt Jézus keresztfája alatt. Az utóbbi pedig megint csak érthető: a virágozni induló, érett keresztyénség reális, tárgyi alapjainak felmutatását igen fontosnak tartotta a vénülő tanítvány. Sok-sok problémát vet fel az evangélium a tudósoknak. Nemcsak az általa leírt események, a közölt, tudatosan kidolgozott vitabeszédek, de maga az evangélium nyelve is nagyon sok fejtörést okozott. Ezért is mondták sokan, hogy az evangélium egy a keresztyénségtől idegen vallásosság képviselője. Pedig az evangélium nyelvezetéről azt kell mondanunk, hogy az missziói szempontok figyelembevételével alakult így ki. Be nem avatottak számára is érthető nyelvet, kifejezéseket, szavakat, fordulatokat használt, ame-Vannak leveleink, amelyek arról tanúskodnak, hogy Jézus Krisztus mondanivalójának terjedésével szinte kézenfogva együttjárt annak félreértése is. Az ö magvetésére is illett, amit még életében elmondott egyik, emlékezetes példázatában: a magvető elmenetele után kiment a Sátán és gazmagot szórt az új vetésbe, s amikor az felnevelkedett, mindkettő meglátszott. A századfordulóhoz közel már keresztyén gyülekezetek Palesztinában, Szíriában, Egyiptomban és Kisázsiában kénytelenek voltak fölvenni a harcot «hamis prófétákkal», akik «juhok ruhájában» jöttek néha, máskor viszont nem is tagadták magukról, hogy ők a ragadozó farkasok. A most tárgyalásra kerülő levelekből úgy látjuk, hogy ezek az ellenfelek valamiképpen mindig a zsidóság talajáról indultak el vagy azzal állottak kapcsolatban. Jakab levelében határozott állásfoglalalást találunk olyanok ellen, akiknek lehetőségük lenne a jó cselekvésére, de azt nem teszik. Nyilván valami «magasabbrendű» megfontolás miatt. Jakab kijelenti, hogy ez bűn! A jótettek áthidalják a szakadékot, amely különböző rendű-rangú emberek között fennállhat. Jakab világosan elmondja, hogy az a Krisztus-tanítvány, aki gazdag és nem áll szóba a szegényebbel, az teljesen tévesen gondolkozik! Aki pedig arra hivatkozik, hogy ő magasabbrendű, mert neki hite van, annak is tudomásul kell vennie, hogy ez a magatartás hazug, mert a hit meghal, ha nincsenek mellé jócselekedetek. Jakab kénytelen olyanok ellen fordulni, akik az őszinte Krisztus-követésből belemenekültek a farizeusi «kegyességbe». Jakab azt mondja, hogy ez Krisztus durva félreértése! Hogy is mondta ezt maga Krisztus? lyek az akkori hellenista világban érthetőek voltak. János azonban ezeket a kifejezéseket tudatosan töltötte meg keresztyén tartalommal. Nem kétséges, hogy pl. amikor az evangélium első fejezetében Jézus Krisztust «igének» nevezi, akkor a korabeli vallásos irányzat, a gnózis szótárából kölcsönöz, de ugyanakkor szemernyi kétség nem férhet ahoz, hogy nem másról, mint Jézus Krisztusról beszél. Szívesen használja János a sötétség-világosság szópárt is. A kifejezések idegenek, de használatuk világos: minden, ami az isteni szférával függ össze, világosság, s a sötétség az istentelen erők világát jelenti. Jánosnál található Jézusnak, mint az elveszetteket kereső jó Pásztornak a képe. Ezt az életét juhaiért odaadó Pásztort, aki ezzel mindent «elvégezett», imádja János és hirdeti Öt hangos bizonysággal. Bizonyságtételének szava magasan szárnyal, mint a sasé. Ezért régidőtől a sas János szimbóluma, s ezért nevezte Luther az evangéliumot, a «páratlan szépségű főevangéliumnak». «Nem mindenki, aki azt mondogatja: Uram, Uram, megybe az Isten országába, hanem aki teszi az én mennyei Atyám akaratát!» A Zsidókhoz írt levél azokkal fordult szembe, akik Jézus Krisztus személyét még mindig nem tartották elégségesnek. Még mindig rituális zsidó előírásokról, szokásokról és törvényekről álmodoztak. Ezeknek elmondta a levél ismeretlen szerzője, hogy mindezek csak árnyékai Krisztusnak, az igazi FŐPAPNAK. Keresztyéneknek nem szabad félrenézniök, hanem ezt a «hit bevégezőjét» kell szem előtt tartaniok, hogy hűségesen fussák meg a pályájukat. Kolosszéban beképzelt «tanítók» léptek föl, akiknek szintén kevés volt Jézus Krisztus. Mindenféle filozófiával, asztrológiai spekulációval és aszkétikus életstílussal akarták Öt elegyíteni. Pál nagyon élesen nekiktámadt és világosan kifejtette, hogy sem égi, sem földi, sem titokzatos, sem spekulativ elemek nem pótolhatják azt az isteni teljességet, amely Krisztusban ténylegesen megjelent. A Thesszalonikai, a Pét er-féle levelek és Júdás levele szerzői már találkoztak a nagy kérdéssel: Mindenki Krisztus közeli visszajövetelét hirdette. Közben telt-múlt az idő, egyesek meg is haltak a gyülekezet tagjai közűi, s Krisztus csak nem jött. Nem is jön az meg soha, hangoztatták! A levelek elmondják, hogy akik Istenéi, azokat még a halál sem választhatja el Tőle és hogy Krisztus visszajövetelének tagadása szükségképpen együttjár erkölcstelen élettel és szégyenteljes kilengésekkel. Nem szabad rajongónak lenni: a feltámadás még nem történt meg, tetteinkért továbbra is felelősek vagyunk és 9. Akik félreértették Jézus Krisztust 6
