Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-10-01 / 8-9. szám
Gémes István: Reformáció Brazi l iában ? «Azért küldettünk, hogy evangélizáljunk. Evangélizálnunk kell, mert az újjáéledő pogányság korában élünk különösképpen az ú. n. keresztyén országokban. Lépjünk ki illúzióinkból a valóságos világba, s akkor észre kell vennünk, hogy ez az elpogányosodás minden evangélizáció meggátoló ja . .. . » 1963 elején írta le ezeket a mondatokat az egyik rk. brazil püspök. Azok lelkiismereten kopogtató vészjel szerettek volna lenni. Cikke, amelyből e részlet származik, tele van merész és ijesztő !e, leplezésekkel. A lelkiismeretet felrázó cikknek hatása, sok más írással együtt, azóta is nagy. Kétségtelenül olyan jeleket látunk, amelyek el kell gondolkoztassanak bennünket! Talán e felrázó cikkeknek is az eredménye, hogy a rk. egyház egyik hivatalos látogatója nem is olyan régen úgy nyilatkozott, hogy a brazil klérus útkeresése lenyűgözően hat rá, mert ahhoz képest az Európában dolgozóké «megkövesedettség» benyomását kelti .... * * * Kérdezhetné azonban valaki, hogy mire föl ez a nagy felbuzdulás? Vagy miért tartjuk ezt a nagy felbuzdulást nagy jelnek? Hiszen minden évkönyv azt mutatja, hogy Brazília a világ legnagyobb katolikus országa! Nem természetes tehát, hogy a klérus ilyen nagy lendülettel dolgozik? Sajnos, a kérdés sokkal összetettebb, semmint ilyen okoskodással el lehetne intézni! Hogy Brazília a legnagyobb rk. ország a világon, azt csak felületes szemlélet mondathatja felelőtlenül. Más a valóság. E nagy mondatot — «Brazília a világ legnagyobb katolikus országa» •— maga az itteni rk. egyház nem mondja magáról! Jól tudja, hogy ebben a hatalmas országban az egyház által elterjesztett kegyes frázisokat mindenki használja, s bizony a kifejezés, «én katolikus vagyok* — sem megy túl ezen a tradicionális ürességen! Jól udja, hogy ez a megnyilatkozás nem hitvallás és nincsen benne életformáló erő. Erre nagyon régen rájött a rk. egyház. Az utóbbi idők azonban csak még jobban rádöbbentették ennek mélységére. Három tényezőt meg kell említenünk, mert nélságul minden népnek. És akkor fog eljönni a vég. Ma az evangélium a fény sebességével halad a földgolyó körül, sőt körülveszi a földgolyót, s a nap minden percében vannak hallgatók, akik készülékük mellett ülve keresik az éterben az evangélium boldog hangját. Az evangéliumnak terjednie kell, mondotta Jézus Krisztus, s ennek vagyunk ma tanúi. külök érthetetlen az egyház magatartása éppen ilyen «katolikus* országban! 400 év óta nagy, mondhatnám, terhes örökséget cipel itt az egyház. Szeme láttára ment végbe 3 népfajnak, a fehérnek, az indiánnak és a feketének a keveredése. Nem alakultak ki merev faji elkülönítő korlátok. Ilyenek ma sincsenek. De az Egyház látta, hogy ennek a keveredésnek nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak. Nemcsak az indián, akit erőszakkal katolizáltak a legtöbb esetben, tartott meg valamit ősei hitéből, de még inkább az Afrikából idehurcolt néger rabszolga. Vallásának, primitiv hitéletének emlékei meggyökereztek a rk. egyház testében is, s nem is olyan régóta kénytelen rádöbbeni a rk. egyház, hogy a saját testében nemcsak élnek ezek a pogány gyökerek, de azok, ha szükséges, teljesen önálló létre is képesek! Az előbb említett egyházi személyiség nem túlzott hát, amikor ezt írta: «Sajnos, folytatjuk a szentségek kiszolgáltatását tudatlan és pogány népünknek ....» A másik ijesztő tény a protestantizmus hallatlan mérvű terjedése. Vannak rk. tudósok, akik nyíltan a tradicionális rk. ország «meghódításáról* beszélnek. Adatok alig is állnak rendelkezésünkre, a hivatalos állami statisztika a protestantizmusról mindig 4 éves késéssel jelenik meg és megbízhatatlan. Tény azonban, hogy az utóbbi 35 év alatt megkétszereződött a protestánsok száma. Még a tendenciózus állami statisztikai évkönyv is elmondja, hogy az országban 1960-ban 6.013 templomuk volt a protestánsoknak 1.643 helységben. A protestáns roham feltartóztathatatlanul halad tovább és látszólag semmi nem tudja útját állni! A harmadik nagy eszméltetésre késztető ok, a rk. egyház ijesztő paphiánya. Pár évtizeddel ezelőtt még divat volt azt mondani, hogy a protestánsok külföldről importálják misszionáriusaikat. Ma viszont éppen ezt a rk. egyházról kell elmondani! Egy nem régi statisztika szerint ugyanis az itt dolgozó protestáns lelkészek és misszionáriusok 80 %-a belföldi, míg a rk. egyház ezt csak papjai feléről mondhatja el! Ez a számadat rámutat a rk. egyház legnagyobb fogyatékosságára is: több teológiai hallgató van a protestáns teológiákon, mint a rk. szemináriumokban! Itt valami alapvető bajnak kell lennie! (Diákkörökben arról beszélnek, hogy ennek feltétlenül oka a kötelező nőtlenség!) * * # Várható-e, hogy ezek a súlyos tényezők reformációra késztetik az itteni rk. egyházat? Talán ezt túlzás lenne állítani! De hogy az egyház hivatalos köreiben olyan gondolkozásváltozás ment végbe, amilyen itt 30 évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, az talán még ilyen nagy kifejezés használatát is indokolttá teszi! Az eszmélkedés és ébredés jeleit csak az nem látja az itteni rk. egyházon, aki nem akarja! Mindenekelőtt az az örvendetes jelenség, hogy maga az egyház látja elesettségének nagy fokát! S a gyógyulás első feltétele mindig is a jó diagnózis. Ebben nincs hiány a rk. egyház berkeiben. Olvastam cikket, amely a rk. klérus munkáját a múzeumőréhez hasonlította, aki csak élettelen, ittmaradt, régi értékeket őríz .... De minden «önkritika* mellett is sokkal fontosabb az a világos helyzetfelismerés, hogy a rk. egyház nem tartja Brazíliát «katolikusnak*. Sőt, egy felkapott misszionárius-mondat szerint ország az, amelyet «katolikussá kell tenni»! Az ország nagy darab pogány föld, ahová most kell elvinni az evangéliumot, mert arról ott még nem hallottak! Lázasan folyik a lelkésztoborzás: az ország sokezer, egyházi kézben levő intézete errefelé irányítja a fiatalokat. Komolyan hozzászólnak a nép szociális kérdéseihez, különösen XXIII. János pápa emlékezetes enciklikája óta. Az északi nyomorvidéken csaknem teljesen kezükbe vették a szegény nép rádión keresztül való oktatását! Szakembereket állítottak munkába, hogy meggátolják a spiritizmusnak és a mágikus vallásoknak futótűzszerű terjedését. Ugyancsak ilyen biztató jel a protestantizmus felé megnyilvánuló barátságos, sőt néha testvéri hang. A háború végéig, az uralkodó szemlélet szerint, a protestáns egyenlő volt szeméttel, aljjal, piszokkal sőt hazaárulással. Ma erről így olvasunk az új rk. papi generációtól: «Hatodik érzékszervünk kell szülessék, hogy helyesen viszonyulhassunk elszakadt testvéreinkhez! Ez legyen bennünk őrszemmé, aki elárul bennünk minden szeretetlen szót, gondolatot és Ítélkezést, hiszen ezeket öntudatlanul is gyászos örökségként vettük át elődeinktől.' Rendíthetetlen reménységgel kell viseltetnünk minden iránt, ami testvéreink őszinteségét és hitét illeti. E nélkül nem folytathatunk semmiféle ökuménikus beszélgetést! Enélkül csak a bolond szerepét játsszuk. — Aki ugyanis szeret, annak bizalma is van a másikban.» Ezt a megváltozott hangot sok minden táplálja. Elsősorban a vatikáni zsinat, de nem utolsó sorban a brazil klérus összetétele és szelleme is. Valaki nemrég szemléletesen mutatta be, hogy mennyire fontos szerepe jut ebben a magatartásban a brazil klérus öszetételének. Igen kevés köztük az olasz-spanyol, tradicionalizmusra mindig jobban hajló klerikus, s igen sok a középeurópai. Harmadsorban pedig a Rómában tanuló brazilok a részükre felállított római kollégiumban élnek, egyetemük pedig nem a konzervatív Iateráni, 6
