Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-10-01 / 8-9. szám
Névtelen szolgálat Magyarországi evangélikus egyházunknak jelenleg 13 diakóniai intézménye van. Ezekben több mint 200 nyomorék és gyengeelméjű gyermeket és 400 öreget ápolnak. A gyermekek háromnegyed része ágyhoz körött, és az öregeknek is több mint 25 %-a ápolásra szorul. Ki ápolja és gondozza ezeket? Egyházunk diakonissza anyaházai 1951-ben megszűntek, és diakonisszáink nagyrésze, azok akiknek képesítésük és lehetőségük volt rá, világi alkalmazásban voltak kénytelenek elhelyezkedni. Némelyikük nyugdíjba került, míg a 600 gondozott ápolására 32 öregebb és fiatalabb diakonissza testvér- maradt. Ez a csekély létszám még áz öregek gondozására sem volt elég, nemhogy a gyermekekére. Mégis eleinte ezek a bátor testvérek végezték a munka oroszlánrészét. Krisztus névtelen szolgálóleányai ezek ma is, ha nem is hordhatják a diakoniszszák látható jeleit. Nincs főkötőjük, nincs egyenruhájuk, ha csak a kék munkakötényt nem lehet annak nevezni. S nem áll mögöttük egy biztos otthon, egy védelmet nyújtó anyaház. De ott van előttük a reggeltől estig tartó fáradságos szolgálat a nehéz beteg öregek között. Legszívesebben mindnyájuk munkáját külön leírnám, hogy imádságainkban hordozhassuk őket. Krisztus névtelen szolgálóleányai ők, s számuk ma százon felül van. Az idősebbek közül egyet ma is úgy emlegetnek, mint a legkiválóbb éjszakai munkás. Öreg, törődött test. Amikor Veszélyben (Folyt.) Mikor azonban VI. Pál pápa épen a mai ökuménikus klímában fontosnak tartotta, hogy «programnyilatkozatában» ilyen erősen hangsúlyozza a pápa primátusát (amelyet az enciklika más részei is igen erősen aláhúznak), akkor egyelőre feladhatjuk a reménységet, hogy «egység» felé haladhassunk a római katolikus egyházzal való beszélgetésben. Van azonban még valami az enciklikában, ami már magának a dialógusnak a hasznos voltát teszi kétségessé. Az Egyházak Világtanácsának főtitkára mutat rá az enciklikához adott rövid kommentárjában, hogy a szerint a «dialógus» szerepe lényegében az, hogy mások felé világossá teszi a római katolikus egyház tamítását. «Szerintünk — folytatja Visser ’t Hooft — a dialógus olyan folyamat, amelyben ’osztozkodunk’, amelyben mindkét fél kap megismertem 10 évvel ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy egyáltalában bírja az éjszakai szolgálatot 30 ágyban fekvő gyermek között. Nyolc évig hordozta éjszakáról-éjszakára a gyermekeket, pelenkázva, megitatva, betakarva, a lázas mellett virrasztva. Mikor pedig nyugdíjba ment, ott volt a fiatalabb, aki talán nem volt még olyan türelmes és nem tudta annyi hűseggel ellátni a szolgálatot, de a jóakarat és a szolgálat lelke benne is megvolt. Az idősebb névtelen szolgálók közül különösen három áll most előttem, akik együtt több mint 60 beteget gondoztak. Hiábavaló volt a próbálkozás, hogy kötött munkaidőt állapítsanak meg számukra. A nyolc órás munkaidő letelte után is visszamentek betegeikhez, megnézni, jól alszanak-e, nincs-e valamire szükségük. És gyakran álltak ott az utolsó útjukra készülő betegeknél, fogták le a szemüket és mosdatták meg és öltöztették fel a kihűlt testet. Nem tudom elfelejteni azt az idősebb testvérünket sem, aki épúgy forgatta napközben a főzőkanalat, mint pihenő félóráiban a tollat, amellyel a raktárkönyvet és a pénztárkönyvet vezette. Volt egy öreg testvérünk, aki nem volt oltár előtt diakonisszává felavatott szolgálója Krisztusnak, mégis életének négy utolsó esztendejében mint Krisztus szolgálója élt, maga is öregként, 11 öreg között és gondozta őket. Ö, aki többjüknél fiatalabb volt, úgy beszélt öregjeiről, mint gyermekeiről. Mikor lejárt az ideje és hazament Urához, mint édesanyjukat siratták meg a többi öregek. Ma egyre nagyobb a száma azoknak, akik formailag nem nyertek erre a szolgálatra különleges avatást, de a belső elkötelező hívás annál inkább köti őket a szolgálathoz. Van köztük olyan, aki alig és ad és mindkét fél gazdagodik és így átalakul». Ha a dialógus tényleg csak a római katolikus egyház tanításának «közlésére» szorítkozik, akkor ezzel XXIII. János utódja nemcsak a többi keresztyenek, de saját egyháza számára is nehézzé teszi a «párbeszéd» folytatását. Legyen hát reménységünk az, hogy az «Ecclesiam suam» a katolikus egyháznak nem utolsó szava az «egység» dolgában. Előttünk van még a II. Vatikáni zsinat döntő fázisa, és mindenképen egy jószándékú párbeszédnek kedvez a római katolikus egyházban elevenen élő megújulási mozgalom. És még ha végleg meg is rekedne a dialógus, akkor sem mentesülünk az alól az elköttelezés alól, hogy az egyházak egymáshoz való viszonyának javításán fáradozzunk, — kölcsönös megbecsülés és egymás tanításának kölcsönös tiszteletben tartása mellett. Terray László. érte el 16. életévét, amikor beállt beteg gyermekeket gondozni. Egyikük már férjhez is ment, mégis több éve gondoz egy 12—14 fekvő beteg gyermekből álló osztályt. Olyan is van, aki férjével együtt áll az irgalmasságnak ebben a szolgálatában. Van egy olyan «veterán» is, aki maga is egyházunk egyik ilyen intézményében nőtt fel, mint nyomorék. Ma is vasfűzőt hord, lábai gépben vannak. De már tíz éve végzi a szolgálatot kis sorstársai között. És így folytathatnám a sort, a fel nem avatott, de belső hivatás által szolgáló testvéreknek a sorát. Talán azt mondod erre: különleges ese tek ezek. De mi lesz, ha ezek megtolkannak vagy kiöregednek? Ugyan lol lesznek ilyen névtelenek, akik épigy beállnak az irgalmasság szolgálatába? Nyolc éve már, hogy minden esztendőben újak jelentkeznek szolgálatra. Némelyüket csak a kíváncsiság vagy a munkakeresés hozza oda. Talán korábban nem is láttak egészségügyi berendezést, furcsán és sután állnak munkába az elsőnapokban. De alig telik el egy hónap, s az «újoncnak» is megvan a 2—3 választott «gyermeke», akik szívének épen olyan értékes testvérei, mint testi rokonai odahaza falujában. Nem egyszer haza is viszi őket, hogy odahaza eldicsekedjzk velük: milyen okosak, milyen aranyosak. Szeretetznek szemei okosnak és kedvesnek látják az alig járó és beszélni nem tudó kis gyengeelméjűt is. De meg is érti a gyermekszem járásából, hogy mit akar mondani, ha nem is tudja szóval kifejezni azt. Amikor külföldi gazdag diakóniai intézményeket látunk vagy látjuk gyülekezetünkben a diakonissza egyenruhás testvért, aki itt is névtelenül vézi a szeretetszolgálatot, gondoljunk arra, hogy otthon is vannak, akik egyenruha nélkül, viszont sokkal nehezebb körülmények között végzik az irgalmasság szolgálatát. És hányán vannak, akik már nincsenek intézményekben, hanem kórházakban, orvosi rendelőkben, gyárakban és irodákban dolgoznak, de mindig is Krisztus névtelen szolgálói maradnak és szolgálatukkal Urunknak szereznek becsületet. Itt külföldön találkoztam két olyan diakonissza testvérrel, akiknek egyike Ghanaban dolgozik, a másik pedig Algéria hegyei között eldugott kis arab falvakban, ahol az arab asszonyok az arabok angyalának hívták. Mikor elbeszélésüket hallottam, azt kellett gondolnom: micsoda lehetőségek, a munkának micsoda távlatai. Mikor aztán a mi otthoni névtelen diakóniai szolgálatunkról volt szó, az ő szemük ragyogott fel és ők mondták csodálkozva: milyen csodálatos munka, milyen megrázó lehet ott abban a világban megtapasztalni Isten gyógyító hatalmát! Vajon mi felhasználjuk azokat a lehetőségeket, amelyeket Isten nekünk ad a szolgálatra? Sztehló Gábor. 4
