Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-10-01 / 8-9. szám
im m i Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Prestegárden, Innsmpla, Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pátkai Róbert. A lap ára egy évre 1,50 US dollár. A női nem dicsérete Aki kezdte volna elveszíteni a női nem iránti respektusát, annak az utóbbi hetekben volt rá lehetősége, hogy azt újból visszanyerje, mégpedig Dánia női vallásfis közoktatásügyi minisztere, Bodil Koch asszony révén. A dániai Nyborg Strand nevű egyházi üdülőben kellett volna lefolynia a harmadik «európai egyházi konferenciának». Az első ilyen konferencián, ugyanazon a helyen, Ordass Lajos püspök vezetésével háromtagú magyar küldöttség vett részt, 1957-ben. Azóta sokat változott az egyházi és politikai helyzet, nemcsak a magyar egyházakban, de nemzetközi viszonylatban is. Az idei konferencián többek között azzal a nehézséggel kellett a rendezőségnek szembenéznie, hogy Kelet- Németország nem volt hajlandó a Kelet- Berlinből jövő küldöttségnek a berlini szövetséges hatóságoknál szerezni útlevelet, — mondván, hogy Kelet-Berlin része Kelet-Németországnak, amely szuverén állam és saját irataival szereli fel azokat, akik utazni akarnak, — a dán hatóságok viszont, Dánia NATO-beli tagsága miatt, ilyen útlevélre nem adhattak vízumot. (Magyarországi egyházi lapok természetesen csak arról adtak hírt, hogy Dánia «megtagadta a vízumot a kelet-német résztvevőknek».) Ekkor avatkozott bele a dologba Koch asszony. Személyesn levelet írt a keletnémet miniszterelnöknek, s megkérte, a jó ügy érdekében tegyék meg a keletnémet hatóságok azt a szívességet, hogy szövetséges útlevéllel láttatják el a kiküldötteket. Mikor ez a lépés eredménytelennek bizonyult, Koch asszony azt a meglepő javaslatot tette, hogy egy túristahajó fedélzetén folyjék le a konferencia nemzetközi területen. A szót tett követte, s október elején a «Bornholm» hajó fedélzetén indult meg kelet- és nyugateurópai egyházak közel kétszáz képviselőjével az egyhetes konferencia. A női ész túltett a politikusok dogmatizmusán, s hogy a konferencia eredményeképen egy önálló «Európai Egyházi Konferencia» alakulhatott, saját titkársággal, ezt jórészt XXIII. János pápa utódjának lenni nem könnyű dolog, aminthogy soha nem volt hálás feladat úgy indulni egy hivatal betöltéséhez, hogy az utódtól az előd alatt keltett vérmes remények beváltását várják. Az egyéni kvalifikációktól eltekintve az utódnak mindenképen azzal kellett számolnia, hogy szavait és tetteit a nagy elődhöz hasonlítva fogja értékelni a világ, s így árnyékában fog élni a nagy hídverő XXIII. Jánosnak, aki a világ és más keresztyének felé való nyíltságával és alázatos kegyességével felborította azokat az elképzeléseket, melyek a két legutóbbi Pius uralkodása alatt meggyökereztek a világban a pápa hivataláról és tevékenységéről. E sorok írásakor még javában folyik a II. Vatikáni zsinat 3. ülésszaka. A tárgyalások fokozottabb tempója arra enged következtetni, hogy a zsinat eredményei hamarabb lesznek áttekinthetők, mint egy vagy két évvel ezelőtt gondoltuk. Abban a dologban azonban, amelyre mi nemkatolikus keresztyének leginkább figyeltünk, ti. a többi egyházakhoz való viszony dolgában, már most látható, hogy az eredmények nem lesznek olyan korszakalkotók, mint kezdetben hitte a keresztyén világ. E tárgyban ugyanis történt közben egy autoritativ megnyilatkozás, amely megmutatja, hogy a XXIII. János kezdeményezéséhez fűzött reménységek az utód alatt túlzottaknak bizonyultak. Arra az enciklikára gondolunk, amelyet VI. Pál pápa ez év augusztusában bocsátott ki. Mint első enciklikáját, nemcsak püspökei — akiknek elsősorban szól — várták feszült figyelemmel, hanem az egész keresztyén világ. Hiszen egy pápa első enciklikája bevett szokás szerint «programnyilatkozat» szokott lenni. Az enciklika (kezdő szavai után Ecclesiam Suam néven fogja az utókor számon tartani) jól tükrözi azt a feszültséget, amelyben a jelenkor katolicizmusa benne van, tradicionalizmus és nyitottság, statika és dinamika, «haladás» és «reakció» között. Sok megszívlelnivaló dolgot mond az egyháznak a «világhoz» és más vallásokhoz való viszonyáról s kifejezetten is Koch asszonynak köszönhetik az európai egyházak. Hozzátartozik a történethez, hogy Koch asszony a konferencia egyik napján maga is kijött a Bomholm hajóra, hogy meglátogassa a kongresszust. Tartalmas beszédben üdvözölte a résztvevőket, s mikor ennek megtartása után elfoglalta helyét, odalépett hozzá egy ember és súgott neki valamit. Koch asszony erre újból felment az emelvényre, s a kongresszus harsány derültsége közepette bejelentette: bátorítja az egyházi reformtörekvéseket. Aki azonban az egyházak «egységének» dolgában XXIII. János útjának folytatását várta, annak számára komoly csalódás az «Ecclesiam suam». Hogy VI. Pál a római egyháznak tulajdonítja a kezdeményezést a keresztyén egység tekintetében, ezzel figyelmen kívül hagyva a több mint 50 éves ökuménikus mozgalmat, azon aligha fog valaki is vitát kezdeni. Hiszen aki őszintén akarja a keresztyénség egységét, annak számára nem játszik szerepet, kinek az «érdeme», csak haladjon előre a mozgalom. Azt is örömmel állapíthatjuk meg, hogy az enciklikában elsőízben találkozunk az «elszakadt egyházak» kifejezéssel, — míg eddig csak «elszakadt testvérekről» volt szó. Miután azonban az enciklika sajnálkozással állapítja meg, hogy a pápa primátusa sok nem-katolikus keresztyén szemében akadálya az egységnek, arra kéri az elszakadt testvéreket, gondolják meg, milyen «tarthatatlan» az ilyen álláspont, éspedig «nemcsak azért, mert pápa nélkül a római katolikus egyház nem lenne az, ami,i — hanem azért is, mert Péter legfelsőbb, hatékony és döntő pásztori hivatala nélkül maga az egyház egysége dőlne össze. Hiábavaló lenne az egység számára másfajta elveket keresni, mint azt, amelyet maga Krisztus állított fel». (Idézet több nyelvre való fordítások összevetése alapján, mivel az eredeti latin szöveg nem állt rendelkezésünkre. Szerk.) Természetesen nem lehet azt várni a római katolikus egyház fejétől, hogy ökumenikus felbuzdulásban feladja azt a tanítást, amely négyszáz éve legélesebben választja el az evangéliumi egyházaktól és kilencszáz éve a keresztyénség többi részétől: ti. a pápa primátusát. Bizonyos fokig örülnünk is kell azon, hogy az enciklika ily módon leszögezi, hogy ez a tanítás továbbra is kulcstanítása a római egyháznak, éspedig nemcsak szervezeti, hanem hit-elve. Ez lehűtheti a vérmes reményeket és feltétlenül hozzájárulhatna a beszélgetés józanságához és tisztaságához. (Folyt, a köv. oldalon) «Bocsánat, egy dolgot majdnem elfelejtettem. Tegnapelőtt a királynál jártam, s ő megkért, adjam át Önöknek üdvözletét. ...» Azt hisszük, néhány ujjon meg lehetne számolni azokat a vallás- és közoktatásügyi minisztereket, akik egy ilyen üzenetet ilyen módon adnának át egy kongresszusnak.... Kezdjük megérteni, hogy VI. Pál pápa még a zsinatra is kezd beengedni női résztvevőket. 3 Veszélyben a
