Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-07-01 / 6-7. szám
cseng a figyelmeztetés, mely ezen a konferencián hangzott: Vigyázz, hogy hazaszereteted és magyarsághoz való hűséged olyanok szolgálatába ne állítson, akiknek céljaival és eszközeivel az otthon nemiért egyet. Az emigrációban észlelhető kórjelenségek sora nem volna teljes, ha nem említenénk — éppen az egyéni nézetek egymástól való mind nagyobb elhajlása következtében fellépő és egyre terjedő kölcsönös bizalmatlanságot, gyanusítgatást, ítélkezést, egymás nézeteivel és cselekedeteivel kapcsolatban. A szélsőségekkel nem kívánok vitába szállni, azokkal, akik megálltak és csökönyösen állnak a magyar történelemnek ennél vagy annál az évszámánál. Azokról beszélek csak, akik korkukal haladnak, és becsületesen keresik a megoldást a való élet problémáira, nem szélmalmokkal hadakoznak. Sajnos, az utóbbi évek, főleg pedig az «enyhülés» lelki megpróbáltatásai ezek közé is gyakran éket vertek. 2. Javaslatok a gyógyításra A terápiát talán éppen a legutóbb említett problémánál kezdem, hisz ezen fordul meg az emigráció közös akcióinak, az együttműködésnek lehetősége. Azt hiszem, éppen ezen a téren tett legtöbbet ez a konferencia és tesznek a többi hasonló találkozások. Emberi közeibe hoznak bennünket egymáshoz, alkalmat adnak arra, hogy meglássuk a nyomtatott betűk vagy a csak másodkézből nyert hallomások mögött az embert. Mert ilyenkor meg is akarjuk mutatni magunkat egymásnak, vívódásainkat, a mérlegeléseket, amelyek látszólag oly kategorikus szavak és tettek mögött vannak. Ha így meglátjuk egymásban az embert, sokkal könnyebben adjuk meg egymásnak a tiszteletet, megbecsülést és bizalmat, amelyre oly nagy szüksége van annak is, aki adja, annak is, aki kapja. Az «ítélkezés» fogalmát és gyakorlatát teljesen száműznünk kell: ki ismerhet minden körülményt, minden indítékot, hogy ítéletet mondhasson? Különösen tanulságos, szinte megrendítő volt számunkra Szépfalusi István előadása, beszámolója fáradságos, idegőrlő és állandó, újból és újból megoldást követelő, lelkiismereti konfliktusokkal megterhelt munkájáról. Valóban, ő azok közé tartozik, akik a front egyik legnehezebb szakaszán teljesítenek szolgálatot, szó szerint szolgálatot, amelyből neki semmi haszna sincs, amelyért emberi kéztől aligha remélhet jutalmat. Hasonló posztokon állnak közülünk többen is, lehet mondani: egyre többen, mióta az érintkezés az otthoniakkal lehetővé vált, és bizonyos célok — intézményes segítés — megvalósítása megkívánja a közvetlen érintkezést is az otthoni hivatalos szervekkel. Nemcsak az emberség, az okosság is előírja nekünk, többieknek, hogy ezeknek a honfitársainknak tökéletes bizalmunkat ajándékozzuk, a magunk részéről lélekben megadjuk nekik azt a teljes mozgási szabadságot, amelyet a befogadó demokratikus ország részéről egyébként is megkapnak. Legalább ennyivel segítsük őket, ha jobban nem tudjuk. A bizalmatlanság azonban, amelyet eloszlatni szeretnénk, kétoldalú. Nemcsak az «elmélet emberei» felől árad a «cselekvés emberei» felé, hanem fordított irányban is. Erről viszont én tudnék sokat beszélni: az én életemet főképpen erről az oldalról keserítették. Nyugodtan mondhatom, — hiszen itt most éppen az őszinteségtől várjuk a javulást — hogy elkedvetlenedésemnek és önbizalmam megingásának éppen azokban a támadásokban, lelki nyomásban keresendő a legfőbb oka, amelyeket a «cselekvés emberei» részéről tapasztaltam. Számomra ezért is nagy élmény ez a konferencia, mert úgy érzem, végképpen sikerült megszabadulnom attól az önvádtól, amely olyan sokszor megbénította toliamat: hogy rossz szolgálatot teszek az ügynek azzal, hogy mindent őszintén kimondok, úgy, ahogy látom, meg aztán rosszul is látom a valóságot: szenvedélyem torzító tükrében. Most megnyugodtam: nem látok rosszul, amit látok, azt pedig másokkal is láttatni kötelesség. Aki elhagyta hazáját, sokat áldozott a szabadságért, a látás, a szólás szabadságáért. Az emigráció mint összesség és mint közösség erről a jogáról nem mondhat le, semmilyen cél nem szentesíthetné ezt a szörnyű eszközt. Ám tegyék meg ezt közülünk egyesek, akár egész csoportok is, ha tudják, mit miért adnak. A Bethlen Gábor-i politika nehéz útjára azonban csak az merészkedjék, aki elég erős arra, hogy engedményeiért engedményeket hajtson be. Mint föntebb említettem, ezt a magatartást is tiszteletei, bizalommal nyugtázzuk. Csak a kölcsönösséget kérjük cserébe: bizalomért bizalmat. Egyébként az a tapasztalatom, hogy azok, akik valóban cselekszenek, sohasem kívánták se tőlem, se mástól, hogy fogják be «pörös szájukat». Az ilyen követelés mindig azok részéről támadt, akik egyre táplálták magukban és környezetükben azt a kisebbrendű érzést, amiről hozzászólásom elején beszéltem: hogy az emigráns élete semmit sem ér, csak annyit, amennyiben akármi módon, akármekkora áldozattal segíteni tud az otthoniakon vagy egy otthonin. Veszedelmes és romboló magatartás ez a maga érzelmes demagógiájával. A «rokonok» nemcsak Móricz Zsigmond regényében tették tönkre a jobb sorsra érdemes fiatal főbíró pályáját és életét. Szögezzük le ismételten, mint alapelvet: egy élőlény sem találhatja meg életének értelmét egy másik lény életében, csak a magáéban. Ezt kell megélnie, ezt kell kiteljesítenie. A cél nem a magunk eltékozlása, hanem az, hogy megvessük valahol a lábunkat, amelylyel egyszer elrugaszkodtunk a haza talajától. A hazának, az otthonak is igazában csak az segíthet, aki először magán segített, megállja a helyét valahol. A helyes segítés módjáról is sokat lehetne beszélni, de ez most nem az én témám. Csak annyit, hogy nem mindig az segít, aki azt hiszi magáról. Tény, hogy a segítséggel is lehet rontani. Példákat idézhetnék a «fejlődésben lévő» országok megsegítésével kapcsolatban. Nem kell éles szem hozzá, hogy észrevegyük: a kommunisták nyújtotta enyhülés meglehetősen össze van kapcsolva a magyar társadalom tudatos-tudattalan korrumpálásával; ehhez a folyamathoz a menekültek nem kis mértékben járultak hozzá az önzés, hiúság és egyéb hibák következetes támogatásával. Több erkölcsi nagyságról és több okosságról tettünk volna tanúbizonyságot, ha az észtek példájára kiadókat, kultúrális intézményeket létesítenénk és tartanánk fenn, amelyek a diaszpórában élő magyarság lelki nevelését, magyarnak megtartását szolgálnák. Kodály Zoltánnak is ez a véleménye. Összefoglalásképpen: Itt az ideje, hogy az emigrációban felébredjen a helyes öntudat s valami egészséges önzés. Több figyelmet kell magunkra fordítanunk, magunkban is megbecsülnünk az embert és a magyart. (Nem csak a Duna-Tisza táján vannak magyarok!) Amikor pedig szövetségesek után nézünk, vagy olyanokat keresünk, akikre rápazarolhassuk segítőkészségünket, találjuk meg azokat is, akik legközelebb vannak hozzánk: külföldön élő honfitársainkat. Meghívó A Basel és környékén élő magyar protestáns ifjúság 1965 nagyhetén rendezi meg az eddigi trysili( I960), salzerbadi (1961), dym churchi (1962), radevormwaldi (1963) és slagelsei (1964) találkozók szellemében a 6. Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciát. Erre a találkozóra az Európában élő magyar fiatalságot ezúton meghívja. A találkozó időpontja: 1965 április 10—18. A találkozó színhelye és címe: Ung. Evang. Studentkonferenz (4699) Hupp am Wisen bei Läufelfingen Kanton Solothurn, Schweitz. Részvételi díj: 110 sv. frank. Jelentkezés 1964 dec. 31-ig: Lazáry, Steinengraben 8, Basel vagy Szépfalusi, Wien 66/117 címen. 10
