Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-07-01 / 6-7. szám
SZENTE IMRE: FELADATOK Hozzászólás a „dialógus” kérdéséhez, az emigráció feladatához Mindenekelőtt felhasználom az alkalmat, hogy a magam és azt hiszem, sokunk nevében köszönetét mondjak az Evangéliumi Ifjúsági Konferencia rendezőinek, akik évről-évre lehetőséget adnak a külföldön élő magyarságnak találkozásra husvét hetében, amikor is a vallásos élet elmélyítése mellett arra is módot adnak, hogy az egybegyűltek értékes előadások és elgondolkodásra késztető viták nyomán képet kapjanak sajátosan magyar problémákról is, megismerkedhessenek az otthoni és a külföldi magyar irodalommal, az utóbbival írók személyes megismerése útján is. Azzal, hogy ez a vallási jellegű konferencia otthont ad ennek a korszerű magyarságismeretnek, igen fontos hivatást tölt be az emigráció életében, a külföldi magyarság összetartásában, nevelésében, helyes tudatának kialakításában. Kiki maga lemérheti és le is kell, hogy mérje azt a lelki gazdagodást, amit ebből a konferenciából merített. Magam részéről szeretnék most itt röviden beszámolni, mintegy összefoglalni, milyen támogatást nyertem, mit viszek magammal az elkövetkező esztendőre, az új találkozásig. Kezdem talán a legnagyobb élményemmel: emberi és emigrációs öntudatom megerősödésével. Ez a kettő együtt jár, mint ahogy gyengülésük is — az elmúlt év eseményei nyomán — párhuzamosan történt bennem, s mint tapasztaltam, más sorstársaim tudatában is. Az emigráció legnagyobb hibája — erre mutatott rá Cs. Szabó László és Szabó Zoltán, akiknek a rendezők után legtöbb köszönettel tartozunk ezen a konferencián — az, hogy lebecsüli saját értékét, lehetőségeit. Sokunkén erőt vett — főképp a legutóbbi időben — valami végzetes kisebbrendűségi érzés, amely az itt elhangzott egyik hozzászólás egy elejtett mondatában így nyert jellemző megfogalmazást: «Az emigrációnak úgy sincs veszteni valója.» Fel sem figyeltünk volna talán erre a mondatra, amelyhez hasonlót annyiszor hallottunk és mondtunk magunk is, ha Cs. Szabó László azonnal közbe nem vág: «Sőt, nagyon is sok a veszteni valója!» E villanásszerü szópárbajban tulajdonképpen minden benne van, amit erről a témáról mondani lehet. Kíséreljük meg bővebb kifejtését. 1. Kórtünetek Az emigráns, főleg a «keleti» emigráns egyik legjellegzetesebb betegsége — Szabó Zoltán szavával — «szentelt fájdalmának» ápolgatása. A magyar emigráns különösen sok anyagot meríthet ehhez a szentelt fájdalomhoz s az ennek árán magának igényelt tétlenséghez: egész történetszemléletünk és annak irodalmunkban, különösen a magyar költésztetben való tükröződése ezt látszik sugalmazni. Megértettük az ellenpéldákban elrejtett tanulságot, akiket Szabó Zoltán mutatott be nekünk: Goyát, aki bár öregkorában jutott számkivetésbe, mégis, még betegen is, elég erőt érzett magában, hogy' művészetében új utakat, új feladatokat keressen; Teleki Lászlót, akit cselekedeteiben nem idejétmúlt romantikus képzelgések vezettek, hanem a józan reálpolitikus megfontoltsága. A tétlenségnek csak egyik megnyilvánulási formája, nem pedig ellentéte a távoli célokra irányuló tevékenység, ha ez a közeli feladatok elhanyagolásával jár. Mint némely apa, aki már fiatalon feladja a reményt s életének súlypontját áthelyezi fiára, így mintegy elodázza a feladatatot, továbbadja a felelősséget: úgy teszi meg élete céljának némely külföldi magyar az otthoniak (nem a magyar haza!) kritikátlan segélyezését. Hogy ez anyagiakban meddig megy, arra elképesztő példákat tudnék elmondani, de lelkiekben-szellemiekben is sokszor válik szolgasággá ez a szolgálat, amelyet a magunk becsülésének csökkenésével veszünk magunkra. Ennek a magatartásnak kísérőjelensége, mondhatnám biztos ismertető jegye az emigrációbeli sorstársak elhanyagolása, annak a — főképpen lelki — segítségnek elmulasztása, amely pedig olyan jókor jönne néha s amelyet csak egy honfitárs s egyben sorstárs adhatna. Ha ennek a «hazaélés»-nek ideológiai hátterét akarjuk megrajzolni, különösen két indítékét kell kiemelnünk, amelyek egyben egymás kiegészítői is: «csalódásunkat a Nyugatban» és az otthoni «enyhülést, liberalizálódást». A Nyugatban való csalódásunk a Lechmező óta mindig aktuális: ez immár «szentelt fájdalmaink» közé tartozik. A «cserbenhagyatás» motívuma mellé, amely 1956-ig bezárólag mindig a vezérmotivum volt, most, hogy közelebbi ismeretségbe léptünk Nyugattal, egy újabb járult: ^ nyugati züllüttség. kultura-ellenesség. Nyugat eljelpotéktplpndésp az emberiség iövője szempontjából. MindebberT~persze sok igazság lehet: már Spengler is így gondolta, de ebbe a témába most nem kívánok belemerülni. Nem is tudom, milyen lesz az emberiség jövője s hogy abban kik fogják a főszerepet játszani. A kérdés most csak a belőle levonható és mostanában sokszor levont'") hamis következtetés szempontjából érdé- C kel: ex Oriente lux, azaz keletről várható • az emberiség megújulása, nevezetesen a szocialista országokból, a megjavuló, önmagát reformáló kommunizmustól. Ezzel a nézettel nem vitatkozom, hiszen miért ne lenne ez is lehetséges? Azt tartom csak tévedésnek, optikai csalódásnak, hogy a magyarországi s általában a keleti blokkban mutatkozó enyhülés már ennek a szebb jövőnek a hajnala volna. Az enyhülés fény- és árnyoldalaival, mibenlétével bővebben foglalkoztam előadásomban, a hazai irodalom dokumentumaiból merítve minden érvemet. Vizsgálódásaim eredményei minden lényeges pontban megegyeznek olyan szellemi-erkölcsi tekintélyek véleményével, akik mind az otthoni, mind a külföldön élő magyarság előtt általános tiszteletben állnak. Ezért merem itt újra hangsúlyozni, hogy magát csalja meg az az emigráns, aki az 'otthónT liberalizálódásnak túlságos hitelt-ad s erre építi magatartását, tevékenységet1 * * * * * 7, reményeit. Hadd emeljem ki itt a'zt a jelenségét, amely a messzeség ködén át nézve az enyhülés minden megnyilvánulása közül a legcsábítóbban mosolyog az idegenben élő ifjú értelmiségre: a hazai magyar irodalmi élet virágzását. Valóban nem lehet irigység és honvágy nélkül szemlélnie, különösen ha összehasonlítja vele a nyugati írók magányosságát, a magyarországi irodalmi nyüzsgést, a tömeges könyvvásárlást, az irodalmi folyóiratok szétkapkodását, a fiataloknak is oly bőkezűen juttatott nyilvánosságot. A tárgyilagos és figyelmes szemlélőnek azonban önkénytelenül is eszébejut Kazinczy kora vagy a magyar történelem még néhány más, vihart követő időszaka, amikor a forróbb fejek lehullása után következő ájult csendbe hirtelen belezendült az irodalom kórusa: szavak, szavak, szavak: az elmaradt tettek helyett. A mai magyar író praktikusan mindennel foglalkozik, amivel egyéb országokban csak a megfelelő szakemberek: mezőgazdaság, üzemrendezés, népszaporulat és lakosságmegoszlás, közlekedés és szálloda-ügy, bányászat, ipar, kereskedelem, szőlőmentés, természetvédelem és még ki tudja, mi nem tartozik a hatáskörébe! Félő azonban, hogy csak anynyit ér a szava, mint az a sok felszólalás a Badacsony-hegy ügyében (legutóbb Illyés Gyula emelt szót érte). A szó biztosító szelepét ma valóban megnyitották Magyarországon, s egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy Csomorkány rögtön (kitölti szóáradattal a területet, amelyhez i hozzájutott s amely annyira megfelel természetének. Az író vágyik az olvasókra: szüksége van arra, hogy — Illyés Gyula szavával — szívek százezrei emeljék. Erre vágynék a külföldön élő magyar író is, végzete azonban az, hogy ezt nem érezheti — közvetlenül. Nagy hibát követne el azonban, összetévesztené vágyálmait a valósággal, ha megkísérelne belekapcsolódni _a hazai tenyészetbe, elfogadná az invitálást és írna a hazai lapokba. Fülünkben 9
