Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-01-01 / 1. szám
”A szív megtérése” íw Azonban az újabb tájékozódás emlékeztetett arra a tényre, hogy a keleti ortodox egyházakat a hivatalos katolikus megnyilatkozások is «egyházaknak» nevezték a múltban. Nehezebb a kérdés a reformá ció egyházaival szemben. Ezeket a zsinati tárgyalások alapjául szolgáló vázlat (séma) csak «közösségekként» emlegette. Nagyjelentőségű volt azonban ebben az összefüggésben, hogy König bécsi bíboros az «-egyházi közösségek» megnevezést ajánlotta. A római katolikus egyház számára ugyanis elkerülhetetlenné válik annak a kérdésnek a feltevése, hogy miért nem hajlandó az egyházat elismerni azokban a «közösségekben», ahol katolikus tanítás szerint is a Krisztus rendelése szerint való módon érvényesen keresztelnek? Ha ugyanis a pápai fennhatóság mint az egyház meghatározása az egyház mibenlétének lényeges feltétele, akkor a keresztség a másik egyházakban nem lehetne érvényes. Ezt a lépést azonban a katolikus dogmatika eddig sem tette meg. A jövőre vonatkozólag pedig az a követelmény, hogy a keresztség tényéből az egyházról szóló tanításban lényeges következményeket vonjon le a katolikus egyház. Ezt a követelményt nemcsak az evangélikus egyház állítja fel. Hanem maga a katolikus teológia is, amely nemcsak egy jogi fogalommal beszél az egyházról. Ismeretes ugyanis az utóbbi időkben előtérbe került meghatározás, amely szerint az egyház a «Krisztus misztikus teste*. Mint ilyen azonban nem szorítható az egyházjog béklyóiba. Összehasonlításként említhető, hogy az evangélikus egyház tanítása Krisztus igaz egyházának a valóságát mindenütt ott látja, ahol «az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki» (Ágostai Hitvallás VII. cikke). Ahol tehát ez történik — «evangélikus», «református», «görög-keleti» vagy «római katolikus» egyházban — ott Krisztus egyháza szolgál. Az egyház valósága nem azonosítható egy jogilag pontosan meghatározható testülettel, hanem elrejtett (mert hitbeli), «misztikus» valóság. Ez a hitbeli meggyőződés ad nekünk lehetőséget arra, hogy a római katolikus egyházban is ne csak «eretnek»-egyházat, hanem Krisztus Igéjének és a szentségeknek jelenléte alapján igaz egyházat is higgyünk. Persze a zsinaton — az első vatikáni zsinat hitbeli döntései alapján — a római pápa fennhatóságának és a főleg tanításban való egyedüli döntő tekintélyének az igenlése alapvető volt. Már a megnyitó ülésen elhangzott a zsinati atyák fogadalma, amelyben nemcsak a tridenti — a reformációt elmarasztaló zsinat — határozatok iránti hűséget, hanem a vatikáni első zsinatnak a pápa csalhatatlanságára vonatkozó dogma iránti hűséget is meg kellett vallani. Nem kétséges, hogy ezen a ponton nemcsak a «protestáns» egyházaknak, hanem a keleti ortodox egyházaknak szemébep. is az a fájdalmas pont található, amely a római katolikus egyházzal való egységnek a gondolatát szinte az emberi elképzelés lehetőségein kívül helyezi. Történtek próbálkozások a zsinaton arra vonatkozólag, hogy olyan keretet hozzanak létre a fentemlített tanítás számára, amely az egyensúlyt jobban biztosíthatja, így pl. megpróbálkozott a zsinat azzal, hogy a püspököknek a tanításbeli küldetését is jobban kiemelje. «Püspöki kollegialitásról» kezdtek az utóbbi időben neves katolikus teológusok beszélni. Ez azt jelenti, hogy a pápa tulajdonképen nem önhatalmúlag tekintély tanitásbeli dolgokban vagy pedig az egyház kormányzásában, hanem püspöktársaival (kollégáival) együtt. Ha a zsinati atyák többsége ezen gondolat mellett foglalt is állást, a Szentszék konzervatív teológusai (Ottaviani és Ruffini bíborosokkal az élükön) élesen bírálták. A zsinat végül is csak újabb ülésszakán fogja kimondani a döntő szót. Persze a kollégialitás gondolatának előharcosai az első vatikáni zsinat megfogalmazott dogmájának a szövegében igen nagy akadállyal állnak szemben. E szerint ugyanis a pápai csalhatatlanság «ex sese et non ex consensu ecclesia» (önmagában és nem az egyház beleegyezése alapján) érvényes. Az a magyarázat, amely szerint egy dogma megfogalmazásához ugyan nem szükséges egy zsinat összehívása, ellenben a püspökök megkérdezése (kollégialitás alapján), olyen próbálkozás, amelyet az ún. progresszív teológusok képviselnek. Hogy joggal és sikerrel-e, az még mindig a katolikus teológia vitatott kérdései közé tartozik. Hogy a pápa kifejezett akarata milyen mértékben döntő, arra több történeti példát lehetne felhozni. Kérdéses, hogy az a feltevés, amely szerint a jövőben egy abszolutisztikusán kormányzó pápa nem képzelhető el, dogmatikailag megalapozott-e? Azok az egyházak, amelyek a pápai fennhatóság és csalhatatlanság kérdésével kapcsolatban mindig bírálatot gyakoroltak, s az egyházszakadást ezekre a tényezőkre is visszavezetik, még mindig fenn kell tartsák kérdéseiket. Aggódva várjuk, hogy a zsinat elkövetkező ülésszaka a kibontakozás milyen lehetőségeit fogja megnyitni. Több kérdés maradt még függőben. Az egyik ezek közűi — talán a legfontosabb a nem-katolikus egyházak számára — a vallásszabadság kérdése. Az a javaslat, amely a zsinat előtt feküdt olyan új utakat nyithatna meg, amelyben sok múltban és jelenben való sérelem idejét múlná. Ha a katolikus egyház leszögezné, hogy A Vatikán megfigyelői a helsinkii 4- Evangélikus Világgyűlésen: Blaeser és Witte professzorok. minden embernek joga van hitbeli hovatartozandósága felől saját akaratából döntenie, s az egyház nem használhatja fel az államhatalom vagy más külső kényszerítő eszközök segítségét arra, hogy vallási hovatartozandóságukat meghatározza, akkor megnyílna a lelki erők összemérésének útja. Tény, hogy a püspöki kar jelentős csoportjai nemcsak kívánták, hanem követelték is a vallásszabadság új meghatározását. Eddig még sikertelenül, mert a kérdés eldöntése «időhiány miatt» az elkövetkező ülésszakra maradt. A harmadik ülésszak előtt nagy kérdés, hogy a pápa milyen irányban fog tájékozódni. Érthető a gondja, hogy a különböző irányzatok harcában olyan megoldást találjon, amely nem üt mély sebeket, hanem mindent lemér és összeegyeztet. A pápára a római katolikus tanítás alapján adott központi döntő szerep miatt óriási felelősség hárul. Sokan főleg a világi sajtóban is azzal vádolták, hogy nem tud határozni és a zsinati ülésszak végén némi bizonytalanságot árult el. Bízzunk benne, hogy a döntések elhalasztása révén nyert idő az elmélkedés és imádság ideje lesz nemcsak a pápa, hanem az egész keresztyénség számára is. Mert számunkra se lényegtelen, hogy a második vatikáni zsinat milyen utat nyit meg az egyház jövője számára. Fokozódjon imádságunk az elkövetkező időben ezért a zsinatért és ugyanakkor a magunk készségéért, hogy engedelmesek legyünk Urunknak s mint a reformáció gyermekei ne csak másoknak prédikáljuk a megújulás szükségét, hanem önmagunknak is. Az egység az egyház életében csak innen indulhat el, az Isten előtt megalázkodó szívek egyöntetű imádságából. Legyen ezen gondolataink befejezése 2
