Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-01-01 / 1. szám
Metamorfózis UTITMf Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Prestegárden, Innsméla, Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pát kai Róbert. A lap ára egy évre 1,50 US dollár. A darázs és a repülés A keresztyénség 2000 éves történetében aligha volt olyan évszázad, melyben egy vagy más nagy gondolkodó ki ne jelentette volna: a keresztyénség maradi, életképtelen, lassú (vagy gyors) halálra van ítélve. Sokan ezt «tudományos» eszközökkel mutatták ki. A keresztyénség viszont mindmáig él, sőt fiatalos lendülettel új és új területeken bukkan fel. Ennek a fiatalos előretörésnek egyik jele korunkban a modern rádiómisszió. Nagy erősségű «keresztyén adók» programjukkal milliókat érnek el. Az afrikai evangélikus rádióadó, «The Voice of the Gospel», ma 13 afrikai és 2 ázsiai nyelven sugározza adásait, s néhány éven belül alighanem egy milliárdra emelkedik elérhető hallgatóságának száma. S hogy az adások nemcsak útrakelnek, de hallgatókra is találnak, annak beszédes példája az az egyszerű adat, hogy csak Tanganyikából heti 300 levél érkezik a műsor szerkesztőségéhez. Az Utitárs heti rádióadásai nem tudnak ugyan, az első négy hónap után, ilyen eredményeket felmutatni, de máris sok jelét látjuk annak, hogy ez a munka sem hiábavaló. A régi történet jut eszünkbe, amely szerint a tudomány bebizonyította a darázsról, hogy alkalmatlan a repülésre, mert testsúlya és szárnyfelülete között nincs meg a repüléshez szükséges arány, — viszont a darázs nem tud erről s ezétt mégis repül. De talán nem is olyan meglepő, hogy a keresztyénség él és — virul. Hiszen Ura egyszer megmondotta, hogy a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. azon örömünk kifejezése, hogy vannak, akik a római katolikus egyházon belül is így gondolkoznak. Az ökumenikus kérdésről szóló javaslat egyik kiindulópontja ugyanis az a gondolat, hogy az egyház egységének lényeges alapfeltétele a szív megtérése. Ha ezt az utat együtt tudjuk járni, akkor a Szentlélek Ígéretének ajándéka se fog elmaradni. Gyakran hisszük, hogy életünk egyszer s mindenkorra végleges formába öntődött. Feltételezzük önmagunkról, hogy megállapodtunk nézeteinkben, számolunk «biztos» lehetőségeinkkel és — úgy körülbelül — azzal is tisztában vagyunk, mi az ami még ránk várhat. Valóban nem történik életünkben semmiféle átalakulás, metamorfózis? Egyik Tángagarde-i konferenciánkon egy megbeszélés alkalmával kerültek elő ezek a gondolatok bennem. Azért időszerű ez a kérdés, mert szomorú tapasztalatunk, hogy annyi kedves barátunk, ismerősünk úgymondván «svédesen eltűnik» közülünk. Nem, ne értsük félre, a «svédes» eltűnés valami egészen más, mint a «klasszikus», még otthonról jólismert «angolos eltűnés». Nem is vissza vándorlókról vagy továbbvándorlókról van szó. Egy olyan valakire kell gondolnunk, aki továbbra is itt él közöttünk, talán a szomszédságunkban, lakhelye változatlan, mégis «eltűnt». Svédországba érkezésünk után meglehetősen hamar kezdtünk mélyebb következtetéseket vonni le a hideg éghajlat és az emberi természet összefüggéseiről. Hamarosan megállapítottuk: «ezek a svédek» milyen furcsa emberek, hideg a természetük, kifürkészhetetlen a gondolatviláguk. Ritkaság számba ment, ha egy-egy «Svensson úr» meglátogatott bennünket. (Rossz nyelvek szerint minden második svéd neve -son ra végződik, s ezek közül is minden másodikat Svenssonnak hívnak.) S ha ez a csoda megtörtént, és Svensson úr talán meg is dicsért valamit ami magyaros vagy magyar eredetű volt, arra rendkívül büszkék is voltunk. Kárpótlásul viszont igen gyakran látogattuk egymást, szívesen kötöttünk újabb ismeretségeket is és kerestük az alkalmat arra, hogy elidőzzünk egymásnál. Volt ebben valami biztató, reményre jogosító. Aztán mindez csak úgy érthetetlenül, megmagyarázhatatlanul abbamaradt. Uj lakást vettünk, szép, modern, fürdőszobás-jégszekrényes, vadonatúj lakást, a környező bérházakban néhány száz méteres körzetben talán öt-hat magyar család is lakik, «dehát gondold el, még a közvetlen szomszédunkat sem ismerjük, de még csak nem is láttuk, pedig már vagy másfél év óta lakunk itt». Ez a «svédes eltűnés». Akkor kezdődött ez, mikor otthonunkban a televíziós készülék került a díszhelyre. Napirendünk ezzel egy új, for dított sorrendet nyert: központjában most már a TV-«imaóra» áll. Ez naponta este l/2 8-kor az aktuális hírek ismertetésével keződik, — és ez idő alatt valakit látogatással zavarni nemcsak illetlenség, hanem tiszteletlenség is. Este tízig az egymást követő programok garantálják időnk alapos kitöltését, valamint azt is, hogy a TV-tulajdonos nem hiába fizette be «offertóriumát» (licenszét). Ilyenkor nem illik senkit telefonon sem zavarni, hiszen egyenesen botrányosnak minősülne, ha valakit egy telefonbeszélgetés kedvéért hívnának el az «ima-doboztól». Ebből a fordított sorrendű napirendből kiindulva mikor is lenne aztán időnk a másokkal való találkozásra?! Reggel a kapkodó készülődés ideje, ilyenkor a másodperceknek is hatalmiak van felettünk: minden kiszámított ekkor, még a lélegzet vétele is. Nappal, — ez a munka ideje. Délután l/2 5 — 5 a hazaérkezés ideje. 5—6 a vacsora ideje. Ezt követi az «esti kávé» rituálja, mely egyben bevezető liturgiája a TV-imaórának. Egyidőben buzgón bírálgattuk a számunkra idegen, r>~g nem ismerhető svédeket, országukat, Szokásaikat, iskoláikat, kultúrájukat, operájukat és mindent ami elénk került. Ma már nincs kivel együtt bírálgatnunk, mert barátaink sorra «eltűnnek». Eltűnnek TV-s barátaink és méginkább eltűnnek autós barátaink, — eltűnnek otthonainkból, hétköznapjainkból és — eltűnnek istentiszteleteinkről is. Ki ne ismerné a «kocsimosó istentiszteleteket», melyeket a boldog autótulajdonos a vasárnapi munkaszünet megszentelésére oly rendszeresen és buzgón celebrál. Ma már ezt sem bírálgatjuk. Talán mert mi is egy vagyunk ezek közűi? Különös metamorfózis ez. Lassan a mi életformánknak is a TV-imaóra és a kocsimosó istentisztelet a gerince. Múlt nyáron egy stockholmi ismerősünk kerületük templomát nagy meglepetésére zárva találta a vasárnapi szokásos istentiszteleti időben. A kapun egy kis cédula hirdette: «Stängd for semester» — magyarul: «A nyári szabadság alatt zárva!» Akaratlanul is felvetődik a kérdés komikuma és komolysága: vájjon Isten is nyaral a svéd nyaralás szezonja alatt! ? Lassan ezen sem lepődünk meg. Talán mi is szívesen szabadságra küldenénk az Istent — ha tudnánk. ... — talán véglegesen is .... Különös metamorfózis ez. Vagy talán nem is metamorfózis? Talán az ember mindig is ezt akarta? Talán nem is a Svensson-úr-féle «svédes» természet vagy a hideg időjárás hatása ez? Hanem talán inkább az autós-televíziós kornak az a könyörtelen centrifugális ereje, mely egyre fokozódó sebességgel taszít bennünket el egymástól és a középponttól •— Istentől? Koltai Rezső. Megvetted már a dymchurchi konferencia előadásait: «Aí/T CSELEKEDJÜNK»? 3
