Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)

1963-07-01 / 7. szám

\i ÉLŐ VÍZ Leltározás a gazda színe előtt 4. Szavatossága lejárt Vizsgáljuk most már részleteiben is vallásosságunkat. Vajon nem az-e egyik főbajunk (ami miatt a kívülállók elfor­dulnak tőlünk), hogy csak úgy általános­ságban vagyunk vallásosak, de lényegében nem? Valamiképpen úgy, mint Heródes — bocsánat a kemény hasonlatért — aki­ről azt olvassuk, hogy szerette Keresztelő Jánost ... és ráhallgatván sok dologban követi és örömest hallgatja őt». (Márk 6, 20.) Csak egy dologban nem hallgatott rá és éppen ez volt a főbűne: a parázna­­ság. Nem ismerős kissé ez a magatartás? Sok dologban és örömest hallgatjuk mi is Gazdánk beszédét, csak érzékeny pont­unkhoz ne érjen, mert akkor — nem ál­lunk jót magunkért. Akkor mi is Heródes módján viselkedünk. Egyszer egy közösségbe is eljárogató, «vallásos» embernek azt mondta a lelki­­pásztora: «Úgy hallom, évek óta él együtt egy asszonnyal anélkül, hogy házasságot kötöttek volna. Helyesnek találja ezt?» — «De még mennyire» — felelte a «vallá­sos» ember — «hiszen ha megesküdnénk, elvesztené az első férje után élvezett nyugdíját és ezt még az Isten sem kíván­hatja tőlünk.» És az, aki eddig «örömest» hallgatta az Urat, ettől kezdve elmaradt a templom­ból. Mert úgy általánosságban mi is szí­vesen hallgatjuk és sok dologban követ­jük is az Igét, de ha egyszer valakin ke­resztül személyes problémánkat érinti meg az Isten, azonnal felszisszenünk és fiók- Heródesekké változunk. Mert könnyebb általában vallásosnak lenni, mint lényegé­ben keresztyénnek. Több mindent felsorolhatnánk még, vallásosságunk problémáit kutatva. Pl. hogy lett a keresztyén főnévből — mely lényegünket kifejező módon alakult ki és eredetileg Krisztus-forma embert jelen­tett — melléknév: keresztyén gondolat, keresztyén szocializmus, keresztyén kul­túra, keresztyén eszme, stb. Hogyan vált elsőrendű keresztyénségünk — az utolsó száz év alatt — másodrendű vallásosság­gá. Elmondhatnánk, hogyan lett Krisztus keresztjéből megfejelt kereszt: horog­kereszt, nyilaskereszt, kaszáskereszt, vas­kereszt és végül legtöbbször szomorú fa­kereszt egy síron. Csoda-e hát, ha a világ joggal — és nem másodrendű világiasság­gal — elfordul másodrendű vallásosság­unktól és megfejelt keresztjeinktől s azt mondja: szavatossága lejárt?! Még valamit hadd említsek: «nem»­telenné lett a vallásosságunk. Nem mond­unk már határozottan «nem»-et bű­nöknek, csábításoknak, szenvedélyeknek. Nincs már olyan «nem»-ünk, amivel ke­resztyén őseink nemet mondtak ott, ahol az Ige ezt kívánja. Miért nem tudunk «nem»-et mondani, mi keresztyének. Mert nincs többé «igen»­­ünk sem! Jézus Krisztus ugyanis azt mon­dotta: «Legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem!» (Máté 5, 37.) Előbb említi az igen-t, azután a nem-et; mert az az igazság, hogy aki nem tudott előbb Jézus Krisztus Igéjére igen-t mondani, attól alig várható, hogy nem-et mondjon mindarra, amire Jézus is nem-et mondana. És már itt is vagyunk a dolgok gyö­kerénél. Megbetegedett vallásosságunkat nem kívülről kell kenegetnünk, kezelget­­nünk, hanem belülről kell meggyógyul­nunk, mégpedig nemvallásosságra, hanem kér esztyéns égre! A Szentlélek életünkbe való behatolására van szükségünk, hogy keresztyénségünk hitelképesen megújul­hasson és mi éljünk és dicsőítsük az Atyát. «Ugy-e, ezt is csak kérni kell? De én megvallom, nekem már nincs elég hitem hozzá» — mondod. Testvérem, valóban szeretnél megújult életű keresztyén len­ni? Akkor még valamit kérdezek, ne ütődj meg rajta: van térded? Használtad már igazán? Mert aki a térdeit használni tudja és meri, annak még megújulhat a hite, hiszen az is csak adatik. — «De én már nem tudok imádkozni sem, én már bele­fáradtam» — mondod talán. «Csak sírni tudok.» Emlékezz Magdalénára, aki szól­ni sem tud, de sírni igen és megújítja éle­tét az Űr. «De én tele vagyok kétségekkel is!» Még ez sem baj, ha elmondod az Urnák. Neki mondd el, vagy azoknak, akik hozzá tartoznak. Mint Tamás, aki kétségeit ta­nítványtársainak mondta el s azután el­mondhatta a legszebb vallomást, ami ezen a földön valaha elhangzott: «Én Uram és én Istenem!» Vagy tégy úgy, mint Ady, aki sírva, könynyesen, sokszor káromkodva is, de mindenkor az Istennek panaszolta el hi­tetlenségét. Nincs hited? Hát van még térded! Nem tudsz imádkozni? De talán tudsz még sírni! Kétségeid vannak? Hát mondd el Né­ki! Van kiút olcsó és szavatosságát veszí­tett vallásosságunkból — megújult ke­resztyénségbe. Térdeiden, könnyeiden, tu­sakodásaidon és szolgálatodon át. Igen, ne lepődj meg! Úgy, amint vagy, valami­képpen máris szolgálnod kell. Egyszer valaki azt mondotta nekem, hogy azért nem szolgál, mert várja a Szentlélek küldetését, vezetését s míg azt nem érzi, addig nem indul. Azt mondtam neki és ezt mondom most neked is: Isten soha nem adja előlegbe a Szendéiket, ha­nem csak menetközben. «Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz és halott vagy. Vigyázz és erősítsd meg a öbbieket, akik vannak.» (Jel. 3, 1—2.) Ez az Isten Lelkének szent logikája, hogy ti. a halottakat küldi a halódókhoz. És aki elindul úgy, ahogy van, az megtapasztal­hatja, hogy előtte jár ö. * Még két «de»-t kell megtanulnunk. Az egyiket egy apától — gyönge hitünkkel szemben: «... hiszek Uram, (de) légy se­gítségül az én hitedenségemnek!» — és a másikat Pétertől •— szolgálatképtelen­ségünkkel szemben. Péter nem hitte, hogy az, amit csinál, sikerülni fog, mégis azt mondja: «... de azért a Te parancsolatod­ra kivetem a hálót.» (Uj ford.) És meg­telt a háló. Újra keresztyénné, ill. vallásoskodásunk­ból keresztyénné csak az Isten Szentlelke tehet bennünket. Azonban egy kis útat nekünk is kell feléje tenni: térdeinken, könynyeinken át, kétségekkel tusakodva, holtan is félholtaknak szolgálva, a két «de»-t mondogatva és imádkozva. És akkor menetközben ketten csodál­koznak. Először mi magunk, hogy kettészelt ke­resztyénségünk egybeforrt. Keresztyensé­­günk a lényegünk; már van «nem»-ünk, mert «igen»-ünk lett. Meggyógyultunk. Azután a kívülállók csodálkoznak majd: Itt valami történt! Amit ez az ember kép­visel, az nem olcsó, szavatosságát lejárt holmi, hanem üdítő, friss árú! Már hogyne lenne az?! Hiszen Ö szava­tolt érte, maga a Gazda: Jézus Krisztus. Jöjjetek, kezdjük el a keresztyénséget, vagy kezdjük ismét, de jól és — imád­sággal. (Folyt, köp.: Zárszámadás) Virradat, Te Önkényesen Téged meg nem festhetünk, Virradat Te, kiből a reggel újrakel. Vén ecsettálból egyazon vonások születnek, s gyarló emberi sugárok, melyek mögött a Szent, Te rejtezel. Falakká futnak a festett képek, s már körülvesz ezer kéz-épített falad. De felfednek imára összetett kezek, s nyílt szívünk előtt kitárod magad. Rilke. (Ford. G. I.) 6

Next

/
Thumbnails
Contents