Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-07-01 / 7. szám
\i ÉLŐ VÍZ Leltározás a gazda színe előtt 4. Szavatossága lejárt Vizsgáljuk most már részleteiben is vallásosságunkat. Vajon nem az-e egyik főbajunk (ami miatt a kívülállók elfordulnak tőlünk), hogy csak úgy általánosságban vagyunk vallásosak, de lényegében nem? Valamiképpen úgy, mint Heródes — bocsánat a kemény hasonlatért — akiről azt olvassuk, hogy szerette Keresztelő Jánost ... és ráhallgatván sok dologban követi és örömest hallgatja őt». (Márk 6, 20.) Csak egy dologban nem hallgatott rá és éppen ez volt a főbűne: a paráznaság. Nem ismerős kissé ez a magatartás? Sok dologban és örömest hallgatjuk mi is Gazdánk beszédét, csak érzékeny pontunkhoz ne érjen, mert akkor — nem állunk jót magunkért. Akkor mi is Heródes módján viselkedünk. Egyszer egy közösségbe is eljárogató, «vallásos» embernek azt mondta a lelkipásztora: «Úgy hallom, évek óta él együtt egy asszonnyal anélkül, hogy házasságot kötöttek volna. Helyesnek találja ezt?» — «De még mennyire» — felelte a «vallásos» ember — «hiszen ha megesküdnénk, elvesztené az első férje után élvezett nyugdíját és ezt még az Isten sem kívánhatja tőlünk.» És az, aki eddig «örömest» hallgatta az Urat, ettől kezdve elmaradt a templomból. Mert úgy általánosságban mi is szívesen hallgatjuk és sok dologban követjük is az Igét, de ha egyszer valakin keresztül személyes problémánkat érinti meg az Isten, azonnal felszisszenünk és fiók- Heródesekké változunk. Mert könnyebb általában vallásosnak lenni, mint lényegében keresztyénnek. Több mindent felsorolhatnánk még, vallásosságunk problémáit kutatva. Pl. hogy lett a keresztyén főnévből — mely lényegünket kifejező módon alakult ki és eredetileg Krisztus-forma embert jelentett — melléknév: keresztyén gondolat, keresztyén szocializmus, keresztyén kultúra, keresztyén eszme, stb. Hogyan vált elsőrendű keresztyénségünk — az utolsó száz év alatt — másodrendű vallásossággá. Elmondhatnánk, hogyan lett Krisztus keresztjéből megfejelt kereszt: horogkereszt, nyilaskereszt, kaszáskereszt, vaskereszt és végül legtöbbször szomorú fakereszt egy síron. Csoda-e hát, ha a világ joggal — és nem másodrendű világiassággal — elfordul másodrendű vallásosságunktól és megfejelt keresztjeinktől s azt mondja: szavatossága lejárt?! Még valamit hadd említsek: «nem»telenné lett a vallásosságunk. Nem mondunk már határozottan «nem»-et bűnöknek, csábításoknak, szenvedélyeknek. Nincs már olyan «nem»-ünk, amivel keresztyén őseink nemet mondtak ott, ahol az Ige ezt kívánja. Miért nem tudunk «nem»-et mondani, mi keresztyének. Mert nincs többé «igen»ünk sem! Jézus Krisztus ugyanis azt mondotta: «Legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem!» (Máté 5, 37.) Előbb említi az igen-t, azután a nem-et; mert az az igazság, hogy aki nem tudott előbb Jézus Krisztus Igéjére igen-t mondani, attól alig várható, hogy nem-et mondjon mindarra, amire Jézus is nem-et mondana. És már itt is vagyunk a dolgok gyökerénél. Megbetegedett vallásosságunkat nem kívülről kell kenegetnünk, kezelgetnünk, hanem belülről kell meggyógyulnunk, mégpedig nemvallásosságra, hanem kér esztyéns égre! A Szentlélek életünkbe való behatolására van szükségünk, hogy keresztyénségünk hitelképesen megújulhasson és mi éljünk és dicsőítsük az Atyát. «Ugy-e, ezt is csak kérni kell? De én megvallom, nekem már nincs elég hitem hozzá» — mondod. Testvérem, valóban szeretnél megújult életű keresztyén lenni? Akkor még valamit kérdezek, ne ütődj meg rajta: van térded? Használtad már igazán? Mert aki a térdeit használni tudja és meri, annak még megújulhat a hite, hiszen az is csak adatik. — «De én már nem tudok imádkozni sem, én már belefáradtam» — mondod talán. «Csak sírni tudok.» Emlékezz Magdalénára, aki szólni sem tud, de sírni igen és megújítja életét az Űr. «De én tele vagyok kétségekkel is!» Még ez sem baj, ha elmondod az Urnák. Neki mondd el, vagy azoknak, akik hozzá tartoznak. Mint Tamás, aki kétségeit tanítványtársainak mondta el s azután elmondhatta a legszebb vallomást, ami ezen a földön valaha elhangzott: «Én Uram és én Istenem!» Vagy tégy úgy, mint Ady, aki sírva, könynyesen, sokszor káromkodva is, de mindenkor az Istennek panaszolta el hitetlenségét. Nincs hited? Hát van még térded! Nem tudsz imádkozni? De talán tudsz még sírni! Kétségeid vannak? Hát mondd el Néki! Van kiút olcsó és szavatosságát veszített vallásosságunkból — megújult keresztyénségbe. Térdeiden, könnyeiden, tusakodásaidon és szolgálatodon át. Igen, ne lepődj meg! Úgy, amint vagy, valamiképpen máris szolgálnod kell. Egyszer valaki azt mondotta nekem, hogy azért nem szolgál, mert várja a Szentlélek küldetését, vezetését s míg azt nem érzi, addig nem indul. Azt mondtam neki és ezt mondom most neked is: Isten soha nem adja előlegbe a Szendéiket, hanem csak menetközben. «Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz és halott vagy. Vigyázz és erősítsd meg a öbbieket, akik vannak.» (Jel. 3, 1—2.) Ez az Isten Lelkének szent logikája, hogy ti. a halottakat küldi a halódókhoz. És aki elindul úgy, ahogy van, az megtapasztalhatja, hogy előtte jár ö. * Még két «de»-t kell megtanulnunk. Az egyiket egy apától — gyönge hitünkkel szemben: «... hiszek Uram, (de) légy segítségül az én hitedenségemnek!» — és a másikat Pétertől •— szolgálatképtelenségünkkel szemben. Péter nem hitte, hogy az, amit csinál, sikerülni fog, mégis azt mondja: «... de azért a Te parancsolatodra kivetem a hálót.» (Uj ford.) És megtelt a háló. Újra keresztyénné, ill. vallásoskodásunkból keresztyénné csak az Isten Szentlelke tehet bennünket. Azonban egy kis útat nekünk is kell feléje tenni: térdeinken, könynyeinken át, kétségekkel tusakodva, holtan is félholtaknak szolgálva, a két «de»-t mondogatva és imádkozva. És akkor menetközben ketten csodálkoznak. Először mi magunk, hogy kettészelt keresztyénségünk egybeforrt. Keresztyenségünk a lényegünk; már van «nem»-ünk, mert «igen»-ünk lett. Meggyógyultunk. Azután a kívülállók csodálkoznak majd: Itt valami történt! Amit ez az ember képvisel, az nem olcsó, szavatosságát lejárt holmi, hanem üdítő, friss árú! Már hogyne lenne az?! Hiszen Ö szavatolt érte, maga a Gazda: Jézus Krisztus. Jöjjetek, kezdjük el a keresztyénséget, vagy kezdjük ismét, de jól és — imádsággal. (Folyt, köp.: Zárszámadás) Virradat, Te Önkényesen Téged meg nem festhetünk, Virradat Te, kiből a reggel újrakel. Vén ecsettálból egyazon vonások születnek, s gyarló emberi sugárok, melyek mögött a Szent, Te rejtezel. Falakká futnak a festett képek, s már körülvesz ezer kéz-épített falad. De felfednek imára összetett kezek, s nyílt szívünk előtt kitárod magad. Rilke. (Ford. G. I.) 6
